Hétköznap reggelenként adják a Szomszédokat. Taki bácsi, Böhm úr, Magenheim doktor. Próbálom magam közéjük képzelni, hisz én is éltem 1990-ben. Ennél ócskább komédiát viszont elég nehéz még csak elképzelni is. Képtelenebbnél képtelenebb élethelyzetek, párbeszédek, melyek még a Holdon sem hangozhatnának el. A korabeli technika rovására írható, májbeteg színekről már ne is beszéljünk. S mégis ez marad fenn az 1990-es évről mint dokumentum.

A metróvégállomástól a pályáig minden sarkon minimum két rendőr strázsált. Ez már épp elegendő lenne ahhoz, hogy biztosak lehessünk abban, jó irányba haladunk. Azonban volt még egy jel, ami némi nosztalgiával töltött el, mégpedig az út szélén ácsorgó töki-szotyi árusok. Ilyet már legalább 20 éve nem láttam. Vettem is, nem olcsó mulatság.

Az Üllői úton egy választási plakátra valaki odafirkálta: TOLVALY MSZP. Hát igen. Állítólag a helyesírás szabályait az ember nem megtanulja: azok többé-kevésbé maguktól rögzülnek, ha valaki sokat olvas. Aki sokszor látja a helyesen leírt szót, annak a szókép idővel belevésődik tudatába, és írás közben ösztönösen alkalmazza a szabályokat. Aki sokat olvas, nagyobb valószínűséggel ír helyesen. Tételezzük fel, hogy e briliáns szlogen szerzője is olvasott azért valamit, mielőtt tollat ragadott volna. Könnyen lehet azonban, hogy a magyarság bizarr eredetlegendáiban egyszer sem fordul elő a tolvaj szó. Sem így, helyesen leírva, sem egyéb formában. Ugyanis a magyarok nem tolvajok: sosem voltak azok. Kalandozásaik során is csupán elvették, amire szükségük volt, s mert áldott jó szívük volt, fel is gyújtották kifosztott falvakat, bennük a jajveszékelő, megerőszakolt némberekkel. Az egyik választási plakát azzal fenyeget, hogy újra meghódítjuk Európát. Gondolom, alig várják.

Két évvel a megjelenése után, tehát még időben, eljutottam odáig, hogy megnézzem a Control című filmet, mely Ian Curtis tragédiáját dolgozza fel. Ian a Joy Division nevű, 70-es évek végi post-punk zenekar frontembere és 23 évesen öngyilkos lett. A filmből azt is kiderül, miért.

Nagyon szerencsés embernek mondhatom magam, ugyanis egy nagyszerű embert és annak életművét ismerhettem meg, ráadásul saját tolmácsolásában, ugyanis Anton Corbijn saját maga volt Munka című kiállításának tárlatvezetője. Így motivációjáról, a képek elkészítésének módjáról és körülményeiről első kézből tájékozódhattam, arról nem is beszélve, hogy kiderült: Anton jó humorú, kedves és érdekes személyiség.

Az olyan link alakok, mint én, hiába tudják hónapokkal előre, hogy utaznak, és meg kell hosszabbítaniuk az útlevelüket, az utolsó percig várnak vele. Majd legalább további két hetet, hogy véletlenül se menjenek simán a dolgok. Olyan, hogy útlevél-hosszabbítás, már nincs, újat kell csináltatni, aminek díja 6000 Ft és 30 napon belül postázzák. Valahol érthető, hogy ennyi ideig tart az elkészítése, hisz Nyugat- és Kelet-Európa nagy részébe már útlevél nélkül lehet utazni.

a közvélemény-kutatások alapján valószínűsíthető, hogy legkésőbb jövő tavasszal feláll Magyarországon a 21. századi Európa első feudális kormánya, amely kétharmados többsége birtokában a maga arcára formálja a pillanatnyilag liberális alkotmányt, úgy mint

nem tartozik kedvenc sportágaim közé, részint mert túl durvának tartom, részint pedig nem látom a korongot, úgyhogy számomra ez a tevékenység annyit jelent, hogy különböző színű mezekbe öltöztetett emberek ide-oda cikáznak a megfagyott vizen, miközben jól odabasznak egymásnak a botjaikkal, és fölkenik egymást a palánkra.

sztereotip figura, betűt nem érdemel, nemhogy nyomdafestéket. mégis megemlékezem e helyt arról a postásegyenruhában bicikliző egyénről, akitől tegnap délután útbaigazítást kértem a rákosligeti vasútállomás melletti közúti csomópontnál.

„Mi a jóisten ez?” – kérdezte volna Karinthy Frigyes a pincért, mert írásából immár másodszor felpillantva akadt volna meg tekintete a Centrál kávéház ablakát méter széles sávban borító hirdetés-ragaszon. „Hirdetés, kérem alássan” – válaszolta volna udvariasan a pincér azon a napfényes délutánon 1931-ben, Karinthyt ott helyben megütötte volna a guta, a magyar irodalom pedig szegényebb lenne jó néhány sorával.

Elképesztő, hogy egyes emberek, akiket megérint az ezotéria szele, mintha valamiféle agymosáson mennének keresztül. Van, aki súlyos betegség miatt (ez még megbocsátható), van aki a káros szenvedélyétől akar így megszabadulni, vagy csalódott már mindenben, de van aki egyszerűen csak unalomból kezd foglalkozni ezzel a „tudománnyal”.

Jut eszembe Attiláról. Nem jazz alapú zenéknél a szaxofon rengeteget tud ártani, ha rossz felfogásban fújják. Amikor például megpróbál „párbajozni” a torzított gitárral, meg efféle marhaságok. Attila soha nem vetemedetett volna ilyesmire. Mindig is a standardeken csiszolt, swinges modorban tenorozott – ebben zseniális volt.

A vidéki művelődési házak a világ legbizarrabb képződményei. Középkorú, korpulens, elvált nők vezetik ezeket az intézményeket, akik a büfében állandó számlát vezetnek, és a megfelelő adatlapok kitöltése után útiköltséget fizetnek a zenekarnak. Furák és szeretni valók ezek a művelődési házak, bár olykor valóban hihetetlen, hogyan tudtak ennyire ember- és kényelem-ellenes belsőt kialakítani. Holott az volt az elsődleges szempont, hogy ide emberek fognak járni, a színpadon játszó zenekarokat akarják majd látni és hallani, utána maximum inni és vizelni, no meg beszélgetni szeretnének. Ehhez képest az adóhivatalban sokkal hangulatosabb koncerteket lehetne rendezni, mint ezekben a házakban, ahol a koncertterem túl kicsi, az irodák túl nagyok, és bonyolult csigalépcsőkön lehet eljutni az egyik helyről a másikra.

Meglehetősen ízléstelen módon most magamat idézném, de technikai szempontból ez sajnos elkerülhetetlen. A Szigettel kapcsolatos bejegyzésre azt reagáltam a minap, hogy: „Ez a piszok Müller biztos megérezte a világválság elközelgését. Amilyen balga: rengeteg plusz millióhoz juthatna, ha érzékeny szeizmográfját a nemzetközi bankvilág prognosztáinak szolgálatába állítja. Gyerünk, Péter, ne szégyelld magad, mi elhisszük neked, hogy te csak egy kóbor igric vagy; dagadhat a zsebed, mint Sorosé, nekünk te akkor is a mi kis rímfaragó petőfisándorkánk maradsz.”

Hímes tojás nincs talonban
Feles vodkát igyunk nyomban

Nagyon meg vannak ijedve, hogy idén szerencsétlen magyar szülők nem tudják kipengetni a 30-40 rugót a kölöknek egy hét részegeskedésre. Valahol érthető a félelmük. Ezért pénzsóvár tekintetük külföldre vetik. Na nem mintha eddig nem tették volna, hiszen a Sziget évek óta olyan, mint a Balaton. A színvonal is esik, az árak meg már rég nem a magyar fiatalok pénztárcájához vannak igazítva.

János Kórház, 2. Pszichiátria. Kilenc éve jártam itt utoljára. Az osztály azóta sokat fejlődött. A zebracsíkosan vibráló tévét színesre cserélték, Mónika hülyíti naphosszat mindazokat, akik még nem elég hülyék. Én már elég hülye vagyok, miután bevettem azt a négy-öt színes tablettát. Az ágyhoz vezetnek, ahol szinte azonnal elnyom az álom.

A szerb határőrök szeretete határtalan. Hogy minek jövünk az országukba. Zenélni. Na, akkor álljunk félre. Mondták és mutatták. Szerbül. A vesénket is átvilágították. Nekem ettől azonnal szarnom kellett. A szarásért viszont fizetni 100 dinárt. Az úgy 400 forint. Kutya Szerbia. Forintot nem fogadtak el, így kutya-kínok között visszavánszorogtam a 100 méterre lévő pénzváltóhoz. Forintot ők sem fogadtak el. Azt már nem, hogy én euoróért szarjak Szerbiában. Gomba, a Fit Fat basszusgitárosa elment vizeni a bokrok közé, de féltem hogy egy rövid Kalasnyikov-sorozatnál több emlék nem marad belőle. Tévedtem, megúszta élve, és adott is kölcsön egy százast, hogy végre szarhassak egy jót szerb földön.

Ez a legújabb elvem. Van jó pár hasonló. Kizárólag a zenélésre értem, mivel ha kiterjeszteném az életem egyéb területeire is, akkor azonnal felköthetném magam. Zenélni jó, önkifejezni muszáj! Ez utóbbi keseríti meg az ember életét, ha tehetségtelen. Egy olyan világban, ahol létezett Qss, vagy létezik Csemanek, ott jobb, ha az ember tartja magát ilyen elvekhez. Különben is, én csak keseregni tudok a saját életemen, másoké meg nem érdekel. A világot sosem akartam megváltani, a véleményem megtartom magamnak. Pesszimista vagyok és szkeptikus.

Valaki (Ő) azt mondta, hogy abban, ami érdekli, vagy legyen a legjobb, vagy inkább nem is foglalkozik vele. Akkor nem értettem egyet. (Vele kapcsolatban máig sem.) Nekem annyival egyszerűbb, hogy semmi sem érdekel igazán. Kurvára be tudok lelkesedni, aztán konstatálom, hogy ebben sem lehetek a legjobb, és azonnal kevésbé kezd érdekelni. Akkor viszont már csinálhatom? Azért a zenémtől megkímélem magam. Marad még így is sok más, amitől elmehet a kedvem.
 

mungó ispotályban szállásolták el jó két hétre zene- és irodalomkedvelő barátomat, aki egy rossz italfelhozatallal bíró, a magyarság kiirtására törekvő balkáni országban próbálta hasonszőrű társaival misszionárius mód terjeszteni az igét, minek következtében egyszer csak delíriumközeli állapotba került, és pár napra rá, immár szobamagányában majdhogynem józan belátásból önként bevonult fent nevezett gyógyító intézménybe, hogy ottan szakszerű terápiával kihozzák kritikus állapotjából, de

korántsem biztos, hogy ez a projekt sikeres lesz, mivel jelzett egészségügyi épületkomplexum teljességgel alkalmatlan arra, hogy beteg emberek felépüléséhez bárminemű segítséget nyújtson, mert már a főkapu elhagyása után nyomban bevillannak a világlátott embernek a lengyel Oswiecim nevű település bizonyos célra létesített épületei, a vöröstéglás egyenházak, a blokkok, ráadásként egy kurva nagy kémény meredezik az épületegyüttes közepéből az ég felé, ami erősíti az első benyomásokat, melyeket barátunk a baráti országban is tapasztalt, aztán

elérkezve a kórházterület legtávolabbi pontján álló pszichiátriához, rögtön megvilágosodása támad az embernek atekintetben, hogy miként a társadalomban, úgy a kórházi struktúrában is eldugott, szégyellt, lesajnált szeglet jut a lelki bajokban szenvedőknek, jelesül barátunknak, aki egy dohányzónak nevezett, fehér ráccsal alaposan körülhatárolt teraszon fogad bennünket nyugtatókkal szedált állapotjában, mintha még mindig másnapos lenne vagy inkább részeg, ül a fából ácsolt lócán, zavart tekintete a trágár szavakkal telefirkált falat pásztázza, meg a ketrecen túli vöröstéglás barakkokat a kéménnyel, kéziratot lobogtat, és reméli, hogy másnap kiengedik.

két hét. ennyi idő alatt mindenki meghülyülne itten

vagy valami hasonló szintetikus szar lehetett annak a három kamasznak - két lánynak és egy fiúnak - a nejlonzacskójában, akiket mintegy száz méter távolságból láttam egy népligeti irodaház negyedik emeleti ablakából. a normálisan öltözött fiatalok zacskóikba folyamatosan beleszippantva egy füves terület közepére imbolyogtak, majd felálltak egymástól három-négy méter távolságban, előbb az egyik lány vette le kertésznadrágját majd a pólóját, aztán uszkve másfél percnyi pucérkodás és intenzív szippantgatások után komótosan visszaöltözött, a többiek szipuzva nézték, utána a másik lány tolta le piros farmergatyáját, leült a fűbe, ledobta a cipőit, lehúzta a zoknijait, meztelen alsótesttel ülve a fűben tovább szívta az anyagot, pár perccel később lassan magára öltött mindent. a fiú nem vetkőzött, állva és szipuzva végignézte a két sztriptízt, majd miután a lányok kész lettek, zacskóikat horpasztva mindhárman elindultak a könyves kálmán körúton a fradi-pálya irányába. mindez délután két óra körül történt a forgalmas körúttól húsz lépésre a füves rét közepén, április első napján, ragyogó napsütésben

vasárnapon sem oltottam ki az életem, ezzel szemben sportolásra adtam a fejem, kellemesen szitáló esőben bicikliztem a sportuszodába, úgyhogy vizesre sikeredett a délután, ám odaérkeztemig apróbb megfigyeléseket tettem a városban. legelébb tán azt emelem ki, amikor jókora adag nyálat köptem egy bicikliúton keresztben parkoló fekete bmw szélvédőjére, mennyen má a faszba az ilyen suttyó; talán akkor is rásercintek az üvegre, ha bent ül egy kigyúrt, tetkós köcsög, bivalynyakán arany óralánccal, de inkább mégse, nem vagyok én oly tökös csávó (afféle becsöngetünk és elfutunk típusú hősök közé tartozom)

kicsit később aztán láttam egy rózsaszínű (vagy mályva?) ruhácskába öltöztetett szerencsétlen kutyát, a ruha nyakrészén még flitterek is voltak (jó nem, de így jobban hangzana), és elgondolkodám azon, miért kell egy alapvetően heteroszexuális élőlényből buzit faragni? gyanítom, gazdájának ízlésvilágáról is sokat elárul a kutyaruha kiválasztása, egyáltalán, hogy mi a búbánatnak köll március végin plusz 10 fokban beöltöztetni egy kutyaszerű jószágot, akinek ráadásul nem is nagyon voltak rövidek a lábai, mindegy

az úszásról és szaunázásról nem értekezem hosszabban, csupán annyit jegyzek meg, hogy - mint mindig - ezúttal is bebaszta a fejét egy srác a szauna alacsony mennyezetébe, én pedig ezúttal is alig bírtam visszafojtani a röhögést, de sunyin körbepillantva láttam, ezzel mások is vannak így.

valójában egyáltalán nem volna okom jókedvűnek lenni, egy kedves barátnőmmel folytatott tegnapi beszélgetés után ismét megerősödött bennem, hogy a férfiak majd' harmadát likvidálni kellene az élők sorából, kurvaannyukat!, ugyanakkor jó érzéssel tölt el, hogy nevezett barátnő megtisztelt a bizalmával, vagyishogy megosztotta velem két évtizede hurcolt traumáját, amelyen segíteni csak azzal tudok, hogy meghallgatom és együttérzek.

a legkisebbisszámít szlogennel operáló köcsög multihoz tértem be hazafelé némi élelmiszert vásárolni, mivel útba esett; természetesen most is beleszaladtam egy apró köcsögösködésbe: a pénztárosnő által visszaadott egyik ezresen jókora hasadás húzódott, mire udvariasan kértem a nőt, ugyan cserélje már ki a bankót, de a luvnya ránézve azt mondta, hogy nincs annak semmi baja, majd betolta a kasszát, mire én megerősítettem iménti óhajomat, mire ő durcásan annyit mondott, most már meg kell várnom, míg a következő vásárlóval végez, mire én: csak nem meg akarja ölni?, mire ő nem értette a viccet, mire én a jó büdös francba küldtem a spinét, persze csak magamban, hisz jól nevelt vagyok, (illetve gyáva, lásd fönt). az új ezrest megkaptam.

hazafelé az addigi kellemes esőszitálás rohadtul kellemetlen záporrá változott, amelyben már korántsem volt jó biciklizni, mindenesetre a kerepesi temető mellett elhaladva eszembe jutott egy sok évvel ezelőtti történet, mikor szilveszter napjának délelőttjén barangó barátommal egy üveg borral bevettük magunkat a sírkertbe, kegyetlenül hideg eső esett, nem volt nálunk dugóhúzó, ezért az egyik sírkőhöz csapkodtuk az üveg alját, hogy kijöjjön a parafa. kijött, azonban nem sokáig dorbézolhattunk kedvünkre (talán ha kosztolányiig jutottunk), mivel sajátos dugóhúzási technikánkat látva egy látogató sírrongálóknak nézett bennünket, szólt a biztonságiaknak, akik hamar ránk akadtak, és jól ki is basztak temetőből. végtére is ráérünk ide még visszajönni

szombat délután-este megettük a remek, baconszalonnával borított, füstöltsajttal rakott csirkecombjainkat, és elbicikliztünk a keleti pályaudvarhoz kocsmázni, meg futballválogatottunk legyőzte az albán szobafestőket, egy gyurcsány nevű állampolgár lemondott pár napja szerzett pártelnökségéről, annak a pártnak a vezetéséről, amely lassan már apróhirdetésben keres számára elfogadható miniszterelnököt, aki majd kihúzza az országot, engem is, boldog boldogtalant ajánlgat az ország élére, akár én is jelentkezhetnék, mondjuk a harmadik magyar köztársaság hullaházmester-kormányát vezethetném közvetlenül gyurcsány kormánya után és orbáné előtt, néhány napra elvállalnám, aztán a lemondás után kapnám a többmilliós végkielégítést és a hónapokig járó szolgálati kocsit a biztonsági őrökkel, de inkább nem. hülye vagyok, tudom, de azt gondolom, hogy immár semmi közöm a magyar köztársaság politikai berendezkedéséhez, szégyellem szabadelvűségemet, félelmemet a várható fasizálódó jövőtől, az új rendtől, amelyben "adjonazistenszebbjövőt"-tel kell köszönni a nácisztikus házmesternek, de mégis azt mondom: jöjjenek ők. baszódjon az ő orruk is ebbe a randa magyar aszfaltba. lehet, hogy mától ki sem mozdulok a lakásból kábé két évig, raktáron pár üveg bor, pezsgő és némi konzerv. a söröket és a cigit a jóbarátok fölhozzák

Mindenki életében kell lennie egy kisboltnak. Ez az a 3x4 méteres üzlethelyiség, ami házunk kapujához legközelebb eső, élelmiszeripari termékeket árusító egység. Itt vesszük meg a napi betevő ciginket, ide ugrunk le egy fél kiló kenyérért vagy 1 tojásért. Az én kisboltomban, ha betérek, széles mosollyal fogadnak, és kérés nélkül nyúlnak a megszokott cigarettamárkám doboza után. Ez két dolgot jelent, egyrészt ismernek, másészt nikotinfüggő vagyok.

Most az következhetne, hogy ma sem történt ez másképp, de éppen hogy igen, és ezzel kizökkentettek a mindennapi rutinból. Ugyanis közölték, hogy amire vágyom, az nincs. Ilyen már volt, ezt a szart csak én szívom, és az utánpótlás beszerzése nem mindig történik meg időben. Ilyenkor szememmel pásztázni kényszerülök a polcokat egy póttermék után, ami nem könnyű, mert kevés ehhez hasonló szar van ebben az árkategóriában. Hát még ma, amikor arra leszek figyelmes, hogy üres polcot bámulok már pár másodperce. Nem vagyok egy szóba elegyedős típus, de kénytelen voltam rákérdezni, ezt mire véljem. Kiderült, hogy betörés történt a napokban, ami előfordul, csakhogy most kizárólag cigarettákat vittek el; mind a kartonokat, mind a polcon lévő árut. Nálam kevés nikotinfüggőbb ember él ebben a városban, de ha már, akkor biztos viszek magammal valami piát is.

Segítsetek tippekkel, mi visz rá valakit arra, hogy betörjön egy boltba, ahonnan csak és kizárólag cigarettákat tulajdonít el, és vajon mihez kezd majd velük? Annyi információt még megosztok, hogy állítólag a nem túl távoli múltban egy másik bolt cigarettakészletét is kifosztották, és minkét helyen több százezer forint kárt okoztak.
 

Amikor elért hozzám a hír, hogy a ska-s elemekkel kooperáló Kalambó helyett ezentúl Barangó az eredeti Qss-számokkal lép fel, vegyes érzelmeim voltak. Felmerült a kérdés, hogy minek, majd azonnal az is, miért is ne?

A kép Csepelen készült még tavaly tavasszal - szaffi-foto