Meglehetősen ízléstelen módon most magamat idézném, de technikai szempontból ez sajnos elkerülhetetlen. A Szigettel kapcsolatos bejegyzésre azt reagáltam a minap, hogy: „Ez a piszok Müller biztos megérezte a világválság elközelgését. Amilyen balga: rengeteg plusz millióhoz juthatna, ha érzékeny szeizmográfját a nemzetközi bankvilág prognosztáinak szolgálatába állítja. Gyerünk, Péter, ne szégyelld magad, mi elhisszük neked, hogy te csak egy kóbor igric vagy; dagadhat a zsebed, mint Sorosé, nekünk te akkor is a mi kis rímfaragó petőfisándorkánk maradsz.”
Nos, téved, aki azt gondolja, hogy pusztán a Sziget elindító géniuszának vélt vagy valós gazdagsága bosszant. Az is, de sokkal inkább irritál az az elszánt makacsság, mellyel a legkülönbözőbb fórumokon, például egy hosszú évekkel ezelőtt készült HVG-portéban is, elmondta, hogy bár való és tény: sikeres üzletember vált belőle, azért ő továbbra is elsősorban költőnek tekinti magát. A lelke mélyén, gondolom.
Jaj, ne, ezt a lélekmélyt, ezt ne. Pusztán teoretikus alapon elképzelhető ugyan a jómódú költő, és azért a gyakorlat is hozott rá példát (Lord Byron – ő viszont elment koszban és piszokban pusztulni Görögországba), és talán valóban itt lenne az ideje, hogy szakítsunk a kopott zakós, csikkszedő költő dohos képzetével, ám valamiért mégis jobban hiszek a híresen pénztelen József Attilának: „ügyeskedhet, nem fog a macska / egyszerre kint s bent egeret.” Nála mondjuk csak Somlyó Zoltán adta hitelesebben az elátkozott költőt, akit Kosztolányi az Esti-novellákban csak Sárkányként emleget. Annyira életképtelen, szerencsétlen és (számomra ez a szó dicséret): szánalmas figura volt, hogy még a legjobb barát Kosztolányi és Karinthy is kénytelenek voltak ironizálni rajta. Kosztolányi egyébként a „Sárkány” című novellában azt írta róla: „Sárkány fiatalkorában mindenkit elvett, aki erre csak a legtávolabbi célzást tette is. Valószínűleg ezért terjedt el a pesti nők között az a nem egészen alaptalan vélemény, hogy a költők a született férjek, s olyan szeszélyes, megbízhatatlan, könnyelmű alakokkal, mint a sertés-nagykereskedők és a bankárok, nem is érdemes kikezdeniök.”
Szóval üzletelhet akivel és amivel csak akar Müller Péter Szalámi, számomra ő immár örökre belépett a sertés-nagykereskedők kasztjába; amelybe bekerülni bizonyára roppant nehéz, de onnan kikerülni jóformán lehetetlen.
Ez a „lelke mélyén” mentalitás jellemezhette minden bizonnyal a magyar underground „nagyasszonyának”, Somának a sztárcsinálós zsüri-szereplését is. Ám hiába csempészte bele valamely véleményébe, hogy a nyolcvanas években a Bizottság zenekar így meg úgy, a több millió néző ezt meg sem hallotta, vagy ha mégis, úgy azonnal el is felejtette, ám leginkább nagy ívben tett rá. Aki szarcsinálót néz, nem fog e mondat hatására Laca- vagy eFZámbó-képekre -zenékre vadászni.
S ha már. Létezik ez a badar képzet, hogy az underground, a független szcéna tulajdonképp a mainstream kisiskolája, előszobája, ugródeszkája, mifenéje. Legjobb példája volt ennek a gondolkodásmódnak a Tilos-botrányt követő sajtóreagálások legszánalmasabbika, melyet Mester Ákos publikált a (na, ugye kitaláltuk): 168 óra hasábjain „Szerettelek, Tilos címmel”. Csak így, laza tegező modorban, s nem kell hozzá sok találékonyság, hogy kiderítsük: a jegyzetíró a cikk végére eljutott arra a pontra: „Már nem szeretlek, Tilos!” Az írásban a szerzőnek az az elképzelése körvonalazódott, hogy ő a Tilost egyfajta független újságíró-iskolának tekintette. Természetesen nem használta ezt a szót, de ő úgy képzelte – sajnos szó szerint már nem tudom idézni, de nem is lenne érdemes ‑, hogy a Tilosban a műsorkészítők egyfajta bátorságot, egyéni látásmódot, miegymást szerezhetnek, és ezzel felvértezve léphetnek be a mainstream média világába.
Egy lófaszt, Mesterem. Ha idétlen és hírhedt mondatomnak mégiscsak éreztem valami hasznát, az talán ennyi volna: sikerült belerondítanom a 168 Óra egykori főszerkesztőjének elképzeléseibe. Bár ez valóban elég sovány vigasz.
