János Kórház, 2. Pszichiátria. Kilenc éve jártam itt utoljára. Az osztály azóta sokat fejlődött. A zebracsíkosan vibráló tévét színesre cserélték, Mónika hülyíti naphosszat mindazokat, akik még nem elég hülyék. Én már elég hülye vagyok, miután bevettem azt a négy-öt színes tablettát. Az ágyhoz vezetnek, ahol szinte azonnal elnyom az álom.
Ahogy kicsit visszatért belém az erő, kivánszorogtam arra az erkélyszerűségre, amelyet fehér vasrács borít. Ott zajlik a klubélet. A galambok a párkányon járőröznek, és a csikkeket csipkedik, elvannak velük egy darabig. A ketrecen belül tisztára állatkertben érezhettem magam, a galambok az állatkerti takarítószemélyzet, egy varjú pedig hangosan kiröhög a szomszéd háztetőről.
Ez a sok szerencsétlen bezárt, mentálisan beteg ember nem tehet mást, mint hogy naphosszat a saját törékeny gondolatroncsaival játszadozik, ami az egyik legveszélyesebb tevékenység esetükben. Holott lehetne itt golfpálya, teniszpálya, pooltable, hogy csak a legnépszerűbbeket említsük. De csak egy összehajtogatott pingpongasztal áll a sarokban. „Ennek mi baja?” – kérdezem az egyik bennlakótól. „Nincs ki mind a négy kereke.”
Valahogy egyre elenyészőbbnek érzem a különbség a kül- meg a belvilág között. Tegnap jártam odakünn egy-két órára, tavasz van, gyönyörű, a Duna fennen, túláradón hömpölyög a rakpartok között, madaradzik meg virágzik minden, az emberek otthon hagyták a büdös télikabátjaikat, nyitnak a kocsmateraszok, de semmi szívfájdalmat nem éreztem, amikor a kocsi visszakanyarodott velem a János Kórház bejáratához.
Itt ülünk dologtalan, kávézunk, cigarettázunk, süttetjük a hasunkat, minden robotos vágyálma ez, közben meg azon nyavalygunk, hogy dolgozni kéne, csak nem engednek ki innen. De hát ha kijutunk, fogjuk azt a munkát, a nehezebbik végét, és majd arról jajveszékelünk, milyen jó lenne tenni odabenn a semmit; terelgetni májunk, fújni furulyájunk.
Ja, és be nem áll a szánk: egy sokszorosított Pepin bácsi vagyunk. Ha a kádárok dolgoznak, ő csak lazsál, ordítozva mondja a meséit, aztán befogják, a hordó belső faláról kell kikalapálnia a kénkövet vagy mi a szart. A hasonlat persze sántít, de mindegy, az a szerencsétlen is sántít, aki állandóan megszenvedi Pepin tréfáit, ráadásul a feje is be van kötve. Úgyhogy meneküljünk a semmittevőktől, a történeteik sebeznek-véreznek. Ha valaki például veszélyes sebeket akarna ejteni üzleti ellenfelein, elég lenne megkérnie ezt néhány léha szófecsérlőt, kik itt múlatják a drága időt.
