mungó ispotályban szállásolták el jó két hétre zene- és irodalomkedvelő barátomat, aki egy rossz italfelhozatallal bíró, a magyarság kiirtására törekvő balkáni országban próbálta hasonszőrű társaival misszionárius mód terjeszteni az igét, minek következtében egyszer csak delíriumközeli állapotba került, és pár napra rá, immár szobamagányában majdhogynem józan belátásból önként bevonult fent nevezett gyógyító intézménybe, hogy ottan szakszerű terápiával kihozzák kritikus állapotjából, de

korántsem biztos, hogy ez a projekt sikeres lesz, mivel jelzett egészségügyi épületkomplexum teljességgel alkalmatlan arra, hogy beteg emberek felépüléséhez bárminemű segítséget nyújtson, mert már a főkapu elhagyása után nyomban bevillannak a világlátott embernek a lengyel Oswiecim nevű település bizonyos célra létesített épületei, a vöröstéglás egyenházak, a blokkok, ráadásként egy kurva nagy kémény meredezik az épületegyüttes közepéből az ég felé, ami erősíti az első benyomásokat, melyeket barátunk a baráti országban is tapasztalt, aztán

elérkezve a kórházterület legtávolabbi pontján álló pszichiátriához, rögtön megvilágosodása támad az embernek atekintetben, hogy miként a társadalomban, úgy a kórházi struktúrában is eldugott, szégyellt, lesajnált szeglet jut a lelki bajokban szenvedőknek, jelesül barátunknak, aki egy dohányzónak nevezett, fehér ráccsal alaposan körülhatárolt teraszon fogad bennünket nyugtatókkal szedált állapotjában, mintha még mindig másnapos lenne vagy inkább részeg, ül a fából ácsolt lócán, zavart tekintete a trágár szavakkal telefirkált falat pásztázza, meg a ketrecen túli vöröstéglás barakkokat a kéménnyel, kéziratot lobogtat, és reméli, hogy másnap kiengedik.

két hét. ennyi idő alatt mindenki meghülyülne itten