„Hagyjuk ezt. A költészethez én jobban értek” – mondja Esti Kornél a titokzatos idegennek A vendég című novellában. Talán magának a sátánnak, aki felajánlja neki, hogy még egyszer végigélheti az életét. Esti elutasítja a gáláns ajánlatot, és a vendég erre ügyetlen szavakkal ecsetelni próbálja az élet szépségeit. Esti Kornél ekkor inti le ezzel a mondattal.

Mert az amatőröket igenis le kell inteni. Rengeteg politikus hiszi magáról manapság, hogy ért a költészethez is, és úgy látszik, senki sem meri leinteni őket. Mindenhatónak hiszik magukat, s lássuk be, nem minden alap nélkül, hiszen módjukban áll egy kósza mondatukkal megbillenteni a forint/euró árfolyamot, majd egy laza mozdulattal tönkrevágni egy ország gazdaságát, és nekifutásból felrúgni a demokrácia minden játékszabályát. Ki ne gondolná ezek után magáról, hogy mindenható, s mint ilyen, ért a költészethez is.

Ezek után már ajzószerekre sincs szükség, hogy a legvadabb baromságokat is igaz költészetnek gondolja néhány felkent. Mi meg döbbenten hallgatjuk a fűzfapoézis rémes képződményeit. Mert nem kell járatosnak lenni a lírai tudományokban, hogy bárki hátborzongatóan falsnak hallja a következő sorokat: „A magyar genetikailag jó katona, a sas sast szül, nem például kanárit.” Te jószagú úristen. Tényleg nem akadt senki Hende Csaba védelmi miniszter környezetében, aki kihúzza a beszédéből ezeket a sorokat?

Én legalábbis úgy képzelem, hogy ezt csakis ő maga írhatta, nem pedig valamelyik kommunikációs kommandósa. A miniszter félálomban forgolódik, nem tud visszaaludni, a felesége álmosan oda is szól neki, hogy „aludj még Csaba, fárasztó napod lesz”, de a miniszternek megjelenik a sas. Ahogy Emese álmában a turul.

Egy vemhes sas, mely szülni akar. Sasfiókot, mi mást. És Hende miniszter úr most már tényleg nem tud aludni. A sas csakis sast szülhet, nem pedig kanárifiókot, gondolja, és már fél visszaaludni, mert attól tart, hogy elfelejti ezt a gyönyörűen merész képet. Indulás előtt még belepillant az előszobatükörbe, megigazítja a nyakkendőjét, és odakacsint a tükörképének: „sasfiók”.

Ha a hendei sasfiók a magyar romantika korszakára kacsint vissza, akkor a miniszterelnök költészete inkább Petőfi alföldjét idézi. Ahol az apró falvak határában húzódó mocsarakban-tavakban békák kuruttyolnak. Ljubljanai látogatásán Orbán Viktor miniszterelnök a Szlovéniában élő magyarság képviselőivel találkozott, és a következő mondattal biztatta őket: „Ha jó ötletek lesznek az asztalon, lesz pénz is. Ha van tó, lesz béka is.”

Ismételten te jószagú, és megint úristen. Tényleg nincs senki a miniszterelnök kíséretében, akit akár csak minimális stílusérzékkel vert volna meg a magyarok istene. Mi van ezekkel a békákkal?

Persze, jól tudjuk: régi recept kormánykörökben, hogy egyszerűen kell beszélni, ahogy Petőfi is tette. Talpra magyar. De mégis mit kezdjünk ezekkel nyomorult békákkal? Én harminc évvel ezelőtt, biológiaórán láttam utoljára békát. Persze ez legyen az én bajom. Tudom, a Fidesz-szimpatizánsok nem ilyen urbánus nyomorultak, ők pecáznak, birkát herélnek, krumplit vermelnek. Mindenesetre hitelesebben brekegnek bárkinél.

A biztosítékot azonban nem ezek a kormánytagok verték ki nálam, hanem Budapest főpolgármestere, aki az utcanév-változtatások mindenható ura. Arra még nagyvonalúan legyintettem, amikor megtudtam, hogy egy helyi jobbikos képviselő javaslatára Tersánszky Józsi Jenőt a Tanácsköztársaság iránt kinyilvánított szimpátiája okán nem tartották méltónak rá, hogy utca viselje a nevét. Tersánszky valószínűleg nagy ívben tesz rá túlvilágról, hogy a neve szerepel-e Budapest térképén.

Az persze már komolyabb probléma, hogy a jobbikos képviselő valószínűleg egy árva-kurva sort sem olvasott a Kakuk Marciból, és sajnálatos módon így van ezzel nagyon sok mély érzésű magyar ember, akinek Wass Albert jelenti a műveltség netovábbját. A jóízlés ily mértékű hanyatlása lehet, hogy tényleg aggasztaná Tersánszkyt.

Mindez azonban semmi. Akkor futott végig a hátamon a hideg, amikor a következő sorokat olvastam: „Ez a mondat Ady Endrének egy bizonyos okból nem vált dicsőségére. Ha egyébért nem, azért nem, amit ön valószínűleg nem tud: Tisza István hosszú éveken keresztül még anyagilag is nagyon komoly pénzekkel támogatta Ady Endrét és Ady Endre munkásságát. Én Ady Endre helyében ezt a mondatot biztosan nem írtam volna le ezek után.” Az idézet teljes egészében Tarlós István főpolgármestertől származik, és az inkriminált mondat, melyre hivatkozik, Adynak egy jól ismert, Tisza Istvánt nemes egyszerűséggel „vad, geszti bolond”-nak tituláló sora.

Elérkeztünk oda, ahonnan nincs tovább. Ahol Budapest innen-onnan szalajtott polgármestere mondja meg Ady Endrének, hogy a helyében mit írt, és mit nem írt volna. Az apropó ezúttal is valami utcanévváltozás volt. Tisza István kapott volna valahol egy utcát, és a szocialista ellenzék Adyra hivatkozva támadta a kezdeményezést. Támadják csak nyugodtan, mit bánja ezt Ady Endre. És mondjon Tarlós is, amit akar.

Én sem bánnám, de sajnos az a helyzet, hogy Tarlóssal nekünk még együtt kell élni egy darabig, Ady viszont mindezt szerencsésen megúszta. Ő csak szimplán elfogadott némi pénzeket innen-onnan. Leginkább a hatvani cukorgyárat is birtokló Deutsch családtól, akik idővel Hatvanyra magyarosítottak, és a Nyugat hasábjairól ismert Hatvany Lajos is e család sarja. Állítólag a család könyvelésében máig utánakereshető, hogy mennyit költött Ady Endre hotelszámlákra, konfliskocsisokra, szanatóriumra, párizsi vasútjegyre, tehát mindenképp ők voltak azok, akik a költő vad költekezését szerényen állták, és nem Tisza István.

De hát higgyünk még ez egyszer Tarlós főpolgármesternek, hogy Ady Endre igenis elfogadott némi pénzt Tisza Istvántól is, és ezek után háládatlan módon geszti bolondnak nevezte őt. Erre nem sokat lehet mondani. Hacsak azt nem, amit Thomas Bernhard ír Díjaim című kötetének 47. oldalán: „Nem hiszem, hogy jellemtelen volna elhoznom a díjjal járó összeget azoktól, akiket mélységesen megvetek és lenézek, éppen ellenkezőleg… Ha nem fogadom el a pénzt és vele az utazás lehetőségét, egy pancsernek fogják martalékul vetni, aki irományaival csak kárt okoz, és mérgezi a levegőt.”

A bulvártévék hírolvasói mindig kötelességtudóan hívják fel a nézők figyelmét, ha úgymond „megrázó képsorok” következnek. Javaslom, hogy ugyanígy hívják fel az újságolvasók figyelmét, ha „ízlésmérgező hasonlatok, metaforák” fordulnak elő egyes politikusok mondataiban.

A művészetek állami támogatói pedig mindig bizton számítsanak a támogatottak megvetésére és lenézésére.