A metróvégállomástól a pályáig minden sarkon minimum két rendőr strázsált. Ez már épp elegendő lenne ahhoz, hogy biztosak lehessünk abban, jó irányba haladunk. Azonban volt még egy jel, ami némi nosztalgiával töltött el, mégpedig az út szélén ácsorgó töki-szotyi árusok. Ilyet már legalább 20 éve nem láttam. Vettem is, nem olcsó mulatság.
Életem első és egyben utolsó meccsére készültem. Fontos megjegyeznem még nagyjából az elején, hogy nem a konkrét sportesemény kedvéért, csupán fotózni azt. Annyi információt kaptam, hogy ez nem egy fontos mérkőzés, nincs különösebb jelentsége a végeredménynek. Ez kicsit elszomorított, ugyanis mindig csak hallok arról, hogy milyen balhék vannak egy-egy meccsen, és ha már egyszer az életben kijutok, szívesen láttam volna valamit testközelből.
Gyerekkoromban apámmal végigszenvedtem pár találkozót a tv előtt, hogy legyen valami közös program. A 90 percből 85-öt végig unatkoztam, általában az utolsó 5 percben történt csak valami. Így felkészültem a legrosszabbakra, de amikor az ember fényképezőgéppel a kezében szeretne elcsípni egy jó pillanatot, csak úgy szalad az idő. Az első félidőben két gólt lőtt Fehérvár, a második félidőben szépíteni csak egy góllal tudott az Újpest, így a meccset elvesztették. A fene se tudja, mi volt a probléma, vagy volt e egyáltalán, minden esetre két játékos kakaskodni kezdett, mire a két csapat köréjük sereglett, rohantak be a biztonsági őrök is, meg mindenki, aki a pálya szélén állt és próbált csitítani.
Több se kellett az Újpest szurkolóknak, a lelátóról neki iramodtak, végigrohantak a pályán a szemközti lelátóhoz, valahogy átverekedték magukat a kerítésen is. Azért ez eltart egy ideig, pontosan addig, míg én előhalászom a már elrakott gépemet és törlök is 4-5 képet, hogy legyen helyem. A biztonsági őrök, ahogy meglátták, mi készül, azonnal rohantak, míg a rendőrök a sarokban kutyástul felkészültek ugyan az indulásra, de inkább egyhelyben maradtak és szemlélődtek. Konkrétan végignézték, amint a szurkolók a pálya teljes hosszában végigfutnak, elérik az ellenséget, összeverekednek, mind a fehérváriakkal, mind a biztonsági őrökkel. Gondolom eddigre érkezett a parancs, mert végre elindultak. Kocogva.
Válaszként az újpesti szurkolók 180 fokos fordulatot vettek és futottak vissza a helyükre. Az egészet a pálya széléről szemléltem és sokkal inkább volt nevetséges jelenet, mint félelmetes, azzal együtt, hogy később több sebesültet, fejsérültet is láttam. A rendőrök a pálya közepén sorfalat álltak a túlerő felé fordulva, mintegy szétválasztva őket. Eközben a szurkolók már a lelátón voltak és eszük ágában sem volt visszamenni, inkább kimentek az utcára. A rendőrök ezt konstatálták, kicsit álldogáltak, aztán kocogva kifelé vették az irányt.
Innen elvesztettem a fonalat, mer minket nem engedtek ki, míg biztonságossá nem nyilvánították a környéket. Egy jó negyed órát várakoztunk a kapunál, amit nem lehetett zárni, mert nem volt lakat. Végül utunkra engedtek. Az Árpád hídig kocsival vittek, onnan viszont metróval kényszerültem távozni. Míg a szerelvényre várakoztam, többször bemondták, hogy az első két kocsi a szurkolóknak van fenntartva és eszerint foglaljuk el várakozó álláspontunkat a peron szélén. A szerelvény befutott és érdekes látvány tárult a szemem elé. Az első két kocsi valóban szurkolókkal, és meglepő módon az őket kísérő rendőrökkel volt tele.
Azért arra kíváncsi lennék, a játékosok szempontjából, mennyi ebből a színjáték. Volt egy olyan érzésem, hogy a meccs végén megadták a népnek, amire vágyik: Panem et circenses.
