Jut eszembe Attiláról. Nem jazz alapú zenéknél a szaxofon rengeteget tud ártani, ha rossz felfogásban fújják. Amikor például megpróbál „párbajozni” a torzított gitárral, meg efféle marhaságok. Attila soha nem vetemedetett volna ilyesmire. Mindig is a standardeken csiszolt, swinges modorban tenorozott – ebben zseniális volt.

Meg sok egyéb vonatkozásban is. Ha nyáron a szülei elutaztak, mindig a gondjaira bízták a házat meg a nagypapát. Ilyenkor persze ott aludt nála napi átlagban hat-nyolc ember. Minthogy Attila nővére a rendőrségnél dolgozott (a drogcsoportnál egyébként), mindig ott függött a szekrényben a vállfán egy komplett egyenruha-költemény. Egy reggel arra ébredtünk, hogy Attila rendőregyenruhában a vállunkat rázza, és a személyinket követeli. A többség elhajtotta, de Tamás, az akkori dobos azonnal felismerte a helyzetben rejlő lehetőséget, és tárcsázta a Samut, a gitárost. „Szerintem hozd a kamerát.” Így is lett, és egy félórányi spontán forgatás után meg is volt egy klip anyaga. Attilát nem kellett instruálni. Komoly képpel jött-ment az egyenruhában, az érkező postásnak tisztelgett, kezet rázott vele (fegyverbarátság), betett a nagypapának egy pornókazettát a lejátszóba, az öreg tátott szájjal bámulta Cicciolinát, Attila odalépett hozzá, igazoltatta. Ennyi.

Manapság, amikor minimum szinopszist írnak a hülyébbnél hülyébb, „sztorizós” klipekhez, castingen válogatják ki a szerepelőket, és a modellügynökségtől rendelnek buta szépségeket, akiknek az lesz a szerepük, hogy ülnek egy kocsiban (verdában), és sejtelmesen mosolyognak, jó visszagondolni erre a spontán beleszarásra.