Az olyan link alakok, mint én, hiába tudják hónapokkal előre, hogy utaznak, és meg kell hosszabbítaniuk az útlevelüket, az utolsó percig várnak vele. Majd legalább további két hetet, hogy véletlenül se menjenek simán a dolgok. Olyan, hogy útlevél-hosszabbítás, már nincs, újat kell csináltatni, aminek díja 6000 Ft és 30 napon belül postázzák. Valahol érthető, hogy ennyi ideig tart az elkészítése, hisz Nyugat- és Kelet-Európa nagy részébe már útlevél nélkül lehet utazni.

Kértem és kaptam is időpontot. Feltételeztem, ez azért jó, mert odamegyek a kapott időpontra, és nem kell várni. Kell, nem is keveset. Körülbelül 5 percet vesz igénybe az ügyintézés. Odaadjuk a régi útlevelet, amit kilyukasztanak, majd valamit nyomogatnak a gépen, addig kitöltjük a csekket, amivel átsétálunk a pénztárhoz, kifizetjük, visszasétálunk, addigra két lapot kinyomtatnak, aláírjuk, és már mehetünk is. Ha minden ügyfélre minimum 5 percet számolnak, és így adják meg az időpontokat, el nem tudom képzelni, hogyan lehetséges délután fél 2-re háromnegyed órás csúszás. Merthogy ennyit üldögéltem a váróban. Ezalatt az összes várakozó elintézte az ügyeit körülöttem, az is, aki a szemem láttára húzott sorszámot.

Még csak 1 perce ülök ott, amikor is a kijelzőn sípolás kíséretében megjelenik a számom, és mellette egy 1-es szám, ami azt hivatott jelezni, hogy az 1-es számú ügyintézőhöz fáradjak. Meg is örültem, milyen flottul mennek a dolgok, az örömöm persze korai volt. Egy áttetsző üvegajtó mögött találhatóak a munkaállomások, be is megyek, keresem az 1-es számú ügyintézőt. Hamar zavarba jöttem, mivel 3-astól indul a számozás. Jövök-megyek tanácstalanul, miközben több hölgy is rezignált arckifejezéssel bámul rám. Aránylag hamar átlátom, hogy hiába, itt 1-es nincs, így természetesen az egyetlen olyan ügyintézőhöz fordulok segítségül, aki nem ér rá, telefonál. Valószínűleg nem én vagyok hülye, mert még ki sem mondom, mi a gondom, máris mutogat, hogy menjek ki, és a szemben lévő ajtón menjek be. Ugyanis az 1-es az ellenkező irányban van, ott készítik a fotókat. Erről semmiféle tájékoztatás nincs az előtérben, a háromnegyed órás várakozás alatt ezt többször is leellenőriztem unalmamban.

A fotózkodás sem egyszerű, leülök egy kiszuperált, háromlábú, görgős, jobb sorsra érdemes számítógépszékre, amivel rögtön elgurulok és el is fordulok. Nagy nehezen visszahelyezkedem a kiindulási állapotba, és próbálom megtartani a helyzetem, a készséges hölgy pedig megkísérel rólam egy fotót készíteni. Percek óta üldögélek már ott, és próbálok rájönni, mi a gond. A hölgy egy webkamera-szerűséggel próbál befogni a kép közepére egy kis karral. Szemmel láthatólag nehezen megy. Közben azt is látom, hogy készül időnként egy-egy kép, mivel a szemközti falon van egy kijelző, ahol felvillan az elkészült fotó. Csak egyszer merek felnézni, nem akarom, hogy úgy nézzek ki a képen, mint aki a jóistenhez imádkozik. Végül csak elkészült a mű. Olyan vagyok rajta, mint egy másnapos drogos.

Lehet, hogy az imádkozós kép jobb lett volna, mégiscsak a szerb határon készülök átlépni.