Két évvel a megjelenése után, tehát még időben, eljutottam odáig, hogy megnézzem a Control című filmet, mely Ian Curtis tragédiáját dolgozza fel. Ian a Joy Division nevű, 70-es évek végi post-punk zenekar frontembere és 23 évesen öngyilkos lett. A filmből azt is kiderül, miért.

Eddig a zenéjéből kiindulva azt gondoltam, hogy csupán a depresszió volt az ok. Nagy csalódást okozott a film, mivel kiderült, hogy a szerelmi életében voltak zűrök, amit megspékelt az epilepsziára való hajlama. Ez a két dolog annyira kibillentette lelki nyugalmából, hogy felakasztotta magát, stílusosan a megcsalt volt kedvese konyhájában. Ian egy túlérzékeny típus. A férfiak többsége viszonylag könnyen túlteszi magát azon, ha kiszeret a feléségéből és otthagyja egyéves gyerekével együtt, hogy egy francia lánnyal dughasson. Persze ezt nagyon leegyszerűsítettem, mert nő vagyok és nem mellesleg szemét. Az az igazság, hogy az élet nem ilyen egyszerű. Tini szerelem, túl korai házasság, meggondolatlan gyermekvállalás, majd zenei sikerek, világlátás, és már ott is a független, csinos csábító, aki hogy ne lenne érdekesebb, mint a vidéki, slampos, csecsemővel otthon ülő nő. Az élet szar. Ian nem tudja feldolgozni, hogy bántja azt a nőt, akit nagyon szeretett, a mai napig szeret, akinek annyit köszönhet, és aki neki áldozta az életét.

A zenekarról túl sokat nem tudunk meg, ami sokaknak csalódást okozhat, de engem annyira nem zavart, ugyanis roppant unalmas lett volna, ha a négy éven át sikeres zenekar életét mutatja be egy minimum másfél órás film. Volt szerencsém turnézni zenekarokkal és hát azt kell, hogy mondjam, annyira nem izgalmas: odamennek, ott vannak, fellépnek, eljönnek. Semmi extra. Egy együttes életében kb. évente egy érdekes momentum van, jó esetben. Azért megtudhattunk volna többet, például a zenekar tagjai közötti viszonyról. Ugyanis a filmben gyakorlatilag egymással nem is beszélnek, maximum a manager beszél hozzájuk.

A film különlegessége a rendező, Anton Curbijn személye, aki kiváló portréfényképész. A Control az első filmje, amin látszik, hogy fotós készítette, az, hogy fekete-fehér: egyenesen kiváló ötlet. Mind Ianhez, mind a történethez nagyon illik. Főképp, hogy a képek ennyire kontrasztosak. Minden szereplő pont ott ül, áll, ahol kell, a képkivágások tökéletesek. Ugyanakkor nem csak a vizuális világ tetszett, hanem maga a rendezés is. Bár a történet mindennapos, mégis voltak váratlan fordulatok.

Összességében jó ez a film, azt leszámítva, hogy az embernek elmegy tőle az életkedve, a jövőbe és a szerelembe vetett hite, ha még volt egyáltalán. Ja és a zene kiváló.