A szerb határőrök szeretete határtalan. Hogy minek jövünk az országukba. Zenélni. Na, akkor álljunk félre. Mondták és mutatták. Szerbül. A vesénket is átvilágították. Nekem ettől azonnal szarnom kellett. A szarásért viszont fizetni 100 dinárt. Az úgy 400 forint. Kutya Szerbia. Forintot nem fogadtak el, így kutya-kínok között visszavánszorogtam a 100 méterre lévő pénzváltóhoz. Forintot ők sem fogadtak el. Azt már nem, hogy én euoróért szarjak Szerbiában. Gomba, a Fit Fat basszusgitárosa elment vizeni a bokrok közé, de féltem hogy egy rövid Kalasnyikov-sorozatnál több emlék nem marad belőle. Tévedtem, megúszta élve, és adott is kölcsön egy százast, hogy végre szarhassak egy jót szerb földön.
Közben persze alkatrésekre szedték a kocsit. Egy húsvágó deszkán kényelmesebben érezheti magát az ember, mint a szerb határőrök elemlámpáinak fényében. Pláne hogy közben röpködnek a szerb parancsszavak. Egyedül Tomika tudott fordítani, de leglább háromfelé kellett szakadnia, s ha valamelyik mondattal adós maradt, mi egyre tanácstalanabbul néztünk egymásra, a határőr egyre hangosabban ismételte a kérdést, s lassan attól tartottam, hogy megharap.
Nemcsak minket kaptak el, pillanatok alatt összeakadtam a szegedi Variola nevű formáció basszusgitárosával, ők egy AC/DC tribute-zenekarral igyekeztek talán Szabadkára. Nekik a vakbelüket is megtükrözték. Kedvesen elnevetgéltünk egy üveg meggypálinka mellett, hogy így a negyvenes évei végén mennyire remekül is érzi magát az ember, ha megalázzák, elvégre valamennyien pompás diktatúrákban nevelkedtünk, ahol egy-két fültövön legyintés olykor a baráti megbocsátás jeleként is értelmezhető a hatalom részéről, nem kell itt nyavalyogni, ha eleve rosszat feltételeznek arról a jöttmentről, akire rájön az utazhatnék, és ráadásul határátlépésre vetemedik. Egész Európa egy rakás emberbaráti hetyegés, itt viszont végre ismét a 80-as években érezhettük magunkat, fiatalnak és pálinkaszagúnak.
Ekkor viszont elfogyott a meggypálinka, a határőrök pedig még mindig látványosan értetlenkedted olyan apróságokon, hogy a tenorszaxofon formatokját miért nem lehet apróbb darabokra szétszedni. Tán ekkor jegyezetem meg, hogy azért elfért volna még egy-két bomba a picsátokba, de rögtön valami köhögés-csuklás elegyébe, valami harákolásba fullasztottam a mondatot, mert épp mögöttem sétált el egy öt köbméteres szerb határrendész, aki nagyokat tud ütni, s bár nem beszél, minden bizonnyal ért magyarul. Aztán nagy kegyesen beeresztettek az országukba.
A koncert kocsmájában, Zentán persze mindenki szeretett, magyarul beszélt, és szilvapálinkával itatott. Egy féldeci átszámítva 120 forintba került. Most, hogy ezt leírtam, apró nyilalló érzés futott át a májamon. Aztán megérkezett két darab rendőr is. Levették a sapkájukat, ittak egy-egy szilvát, de azért pogózni nem álltak be. Kivárták az utolsó számot is. Nem lett volna tanácsos mondjuk elereszteni egy olyan viccet, hogy nagyon szépen koszovjuk, eljövüvk koszövőre is, vagy valami hasonlót, bár nagy volt a kísértés. A rendőrök gyaníthatóan szerbek voltak ‑ lelkületileg bizonyosan.
Robinak valami olyasmit mondtam, hogy megérteni vélem a hatvanas évek végi Amerikát, amikor az egyik oldalon az egyenruhák, a másikon meg a zene… de szerencsére Robi azonnal rámutatott, hogy csak a 120 forintos szilva beszél belőlem, s emlékeztetett a Doors zenéje iránt érzett közös és masszív utálatunkra, nem is beszélve arról, hogy Ray Mazareket én egy uránérc-csúszdán tudnám lelökni, fejjel lefelé, hason fekve, és utána hajítanám azt a baszott ronda Fender Rhodes pinao bassát, amely révén a Doors megspórolt egy rendes basszistát, meg a Vox Continental orgonáját is utána hajítottam volna, meg az összes szaros Jung-kötetét, amiből azt a katyvasz negyedművelt hablatyolását merítette – fúúú, az a szerencse, hogy Ray Manzarek nem volt jelen abban a zentai kocsmában, mert odamentem volna a szerb rendőrökhöz, és közöltem volna velük ‑ ha kell, fordítás révén is ‑, hogy ez az ember amerikai vadászpilóta volt a tíz évvel ezelőtti háborúban.
Azt hiszem, tényleg az öregség jele, ha ennyi nosztalgiát kelt bennem egy diktatúra. Eszembe jut, amikor még a 90-es éves elején komppal mentünk át a meciari Szlovákiába, mert a híd még csonka volt. Minthogy odaát tombolt akkoriban a Meciar-kurzus, Aradi Bence barátommal magasba emeltük a karunkat, és ökölbe szorított kézzel visszaintettünk a bazilika felé: „Basszátok meg a demokráciátokat! Az olcsó sör mindent visz.” Azóta az olcsó sört elvitte az árfolyamok vize. Mi meg baszhatjuk a demokráciánkat. Mégis, amikor túlzott hévvel kap el a nosztalgiázás, mindig kénytelen vagyok emlékeztetni magam, milyen volt az áruknak az a szánalmas szűke, ami a hatvanas-hetvenes éveket oly mélyen jellemezte. Mert mindig felháborít, amikor a kapható tíz sörtípus között nem találom a kedvencem, és még a boltos van megsértve. Úgyhogy: hagyjuk a dagadt diktatúrát másra.
