Nagyon szerencsés embernek mondhatom magam, ugyanis egy nagyszerű embert és annak életművét ismerhettem meg, ráadásul saját tolmácsolásában, ugyanis Anton Corbijn saját maga volt Munka című kiállításának tárlatvezetője. Így motivációjáról, a képek elkészítésének módjáról és körülményeiről első kézből tájékozódhattam, arról nem is beszélve, hogy kiderült: Anton jó humorú, kedves és érdekes személyiség.

Hollandiában, egy szigeten született, lelkészcsaládba. Fiatalon rendkívül zárkózott és frusztrált volt, erről az időszakról az első teremben kiállított önarcképe is tanúskodik. A kép nem véletlenül fekete-fehér: Anton depresszív pozícióban és tekintettel jelenik meg a képen, amelyen a neve is szerepel, áthúzva. Ahhoz, hogy valaki rocksztár legyen, zenei tehetségen kívül exhibicionizmusra is szükség van, ami Antontból hiányzott. Ugyanakkor nagyon vonzotta a zenei közeg, és megtalálta a módját, hogy közöttük lehessen és mégis távol, a fényképezőgép mögött.

Ugyanebben a teremben még két önarcképét is bemutatja: az egyiken Zappát, a másikon Sid Vicioust imitálja, nem is rosszul. Ha másképp nem is, egy-egy kép erejéig ő is rocksztár lehet. A fotónak teremtő ereje van, még ha ez csupán illúzió is.

Eleinte kisebb holland zenekarok tagjait fotózta, egészen újszerű látásmódjának köszönhetően képei hamar híressé tették, így nagyobb zenekarok tagjait is megörökíthette. Új oldalukról mutatta be őket; szerinte nem az a fontos, hogy akit fotóz, milyen ember, hanem az, hogy mit csinál.

A második teremben négy Kraftwerk-portét láthatunk, melyek babákról készültek 1982-ben Barcelonában a backstage-ben. A híres Miles Davis-portréról megtudhattuk, hogy pár perc alatt készült, és csupán a rendelkezésre álló fénnyel tudott dolgozni az alkotó. A kép érdekessége, hogy Miles hatalmas pupillájában a fotós tükröződik. Anton mindig kézből fényképez, képeit utólag nem vágja. Szerinte az ebből adódó tökéletlenség kifejezetten jót tesz a képeknek. A mai világban mindenki nagy hangsúlyt fektet a tökéletességre, de ez nem életszerű. Természetesen a már elkészült kép utómunkálatainál - előhívás, nagyítás, nyomtatás - már tökéletességre kell törekedni.

Az ugyancsak ebben a teremben kiállított, U2- képét egy orosz géppel készítette, melyet akkor fogott először a kezébe. A tárlatvezetés során öniróniával sorolta fel a fotó hibáit. A horizont és a zenekar mögötti fa van a fókuszban, Anton földön hagyott felszerelése is belelóg a képbe.

A művészre a fekete-fehér képek a jellemzők, már csak habitusából adódóan is, mégis készült pár színes kép, melyek közül 5 a kiállításon is megtekinthető. Ezeket nagyon szemcsés Polaroid filmre fényképezte, ami ad egy kis játékosságot a fotóknak. Úgy fogalmazott, ez a sorozat munkásságának derűsebb oldala.

A kilencvenes években is fekete-fehér filmre fotózott, de a nagyításokat sötétbarnára készítette. Sokan másolni kezdték, így ezzel a technikával hamarosan felhagyott. Témája már nem csupán zenészek; fotóz rendezőket, színészeket, modelleket is.

A nagyteremben többek között Gerard Depardieu, Nicolas Cage, Frank Zappa, Bob Dylan, Clint Eastwood, Johnny Cash, Lou Reed, Patti Smith, Henry Rollins, Tom Waits, Nick Cave, David Lynch, Iggy Pop, Ian Curtis portréját tekinthetjük meg.

Ezek közül hármat emelnék ki. Iggy Popról készült kép különleges pozícióban jeleníti meg az énekest, ami igen jellemző személyiségére. A portré alanya belenéz a kamerába, vad tekintete a néző szemébe fúródik. Izmos karjai előre nyúlnak, amitől nagyon hangsúlyossá válnak, és kissé groteszk módon felhívják a figyelmet keskeny vállara. A kidagadó erei harmonizálnak a behajlított lábán lévő nadrág ráncaival.

Nick Cave portréján keresztül mutatnám be Anton több képére is jellemző, a kép alanyát árnyékával együtt megjelenítő módot. Az alak kissé homályos, a kép jobb szélén helyezkedik el, a néző tekintetét így egyből az árnyékra viszi, mely ettől hangsúlyossá válik.

Clint Eastwood a képen ránk mutat, ezzel eltakarva az arca alsó részét, kiemelve tekintetét. A nézőpont közel van, a kép szemből készült, sikerült megragadni a kép alanyának karizmatikus személyiségét.

A legmeghatározóbb zenekar az életében a Depeche Mode, így ennek a zenekarnak külön termet szentel. A zenekarról és a tagokról készült portrékat, megrendezett fotókat állította itt ki a kezdetektől. A zenekart nem csak fotózta, de készített nekik videóklipeket; logót, plakátot és lemezborítót is tervezett. Ezek a nagyterem vitrinjeiben megtekinthetők, a kiállításon kaphatunk egy kis ízelítőt videóklipjeiből is.

A kilencvenes években nagyot csalódott, akkoriban elterjedtek a paparazzi fotók és ezzel eltűnt a sztárok rejtélyessége, a misztikum, ami gyermekkorára még jellemző volt. Erre művészi válaszként készített egy megrendezett paparazzi imitáló fotósorozatot. A képek kékes-pirosas árnyalatúak, amivel a napszívta plakátok hangulatát szerette volna idézni. A képekhez történeteket lehet szőni.

Negyvenes éveiben visszatér szülőföldjére. Elgondolkodik azon, hogy lehetséges, hogy 30 év után is még azzal foglalkozik, ami fiatalon érdekelte. Miben és mennyire hatott rá a szülőhelye, a családja, a zene. Fotósorozatában híres, mára halott zenészek bőrébe bújik és saját magát fényképezteti le.

A fotótól nem áll messze a film, így nem meglepő, hogy Anton készített videó klipeket, sőt egy filmet is, a Controlt, mely a Joy Division frontemberéről, Ian Curtisről szól. A filmet a kiállítás alatt több ízben is levetítik. Jelenleg is dolgozik egy filmen, ami meglepő módon nem kapcsolódik a zenéhez.

Anton Corbijn retrospektív kiállításán harminc éves munkásságán keresztül megmutatkozik, hogy nem csupán új szemléletű portréfotós, de kiváló képzőművész és a grafika és a film világa is közel áll hozzá.