Mégis jobb itt, mint a klubvilágban. Itt még érezni a szocializmus langyos lábszagát, a klubvilágban viszont csak a kapitalizmus agresszív szájszaga dominál.

Emlékszik még valaki az Almássy téri művház belső kialakítására? Nagyjából úgy éreztem ott magam mindig, mintha ötéves koromban nagyanyám elveszített volna a piacon, és én tanácstalanul állnék egy közömbös kofa standja előtt. Viszont ezek a művházak mindig is nagyon gálánsak voltak, ha fizetésre került a sor. A miskolci Molnár Béla intézmény irodájában már a megérkezés pillanatában kifizették a zenekart, s nem kérték vissza a pénzt, amikor az első szám után a keverős kikapcsolta a berendezést, mert féltette a mikrofonállványt. Öt percet játszottunk, s mehetünk haza, a pénzt pedig megtarthattuk. Igaz, ez még a nyolcvanas évek végén volt.

A klubok viszont soha nem teketóriáztak sokat. A szintén miskolci Vian klub emberei a kilencvenes években kíméletlenül dobtak az utcára azonnal bárkit, akit véletlenül elnyomott az álom az asztalnál, s valószínűleg most is ez a módi. Az ő eszükön csak Gönczi Attila, az Ápolók szaxofonosa tudott túljárni. A hatalmas ablaküvegtáblák előtt húzódott a fűtőtest, azt pedig hatalmas, súlyos függönyök takarták. Attila ha elálmosodott, egyszerűen behúzódott a súlyos függönyök mögé, és a fűtőtest tetején pihente ki magát. Ott nem találtak rá a pribékek. Sajnos mi sem, pedig néha nagy erőkkel kerestük, különösen ha színpadra kellett volna lépnie. Egy idő után rájöttünk a cselre. Attila mindig elhelyezett a fejénél egy korsó sört, mert tudta, hogy egy idegen, gonosz világban fog fölébredni, amely még csak vázlatosan sem hasonlít arra a világra, melyben elnyomta az álom. Egy idő után ezeket a gazdátlan korsó söröket kerestük – e korsókat valamiért mindig úgy helyezte el, hogy a függöny ne takarja őket ‑, és szinte mindig meg is találtuk a korsóhoz tartozó, horkoló Attilát.

Attila azóta eladta a szaxofont, csak otthon alszik a tévé előtt, és nem láttam vagy7-8 éve. Vidéki művházban viszont tegnap jártam, és végre abban a nem kapitalista személetű büfékiszolgálásban volt részem, hogy a büfés csak legyintett, amikor fizetni akartam. Ezt a legyintést tanítani kellene a kulturálismenedzser-képző intézményekben.