Hétköznap reggelenként adják a Szomszédokat. Taki bácsi, Böhm úr, Magenheim doktor. Próbálom magam közéjük képzelni, hisz én is éltem 1990-ben. Ennél ócskább komédiát viszont elég nehéz még csak elképzelni is. Képtelenebbnél képtelenebb élethelyzetek, párbeszédek, melyek még a Holdon sem hangozhatnának el. A korabeli technika rovására írható, májbeteg színekről már ne is beszéljünk. S mégis ez marad fenn az 1990-es évről mint dokumentum.
Kétségbeesetten próbálom elképzelni, mit csináltam a mondott időszakban, és egyre májbetegebb színben látom magam. Taki bácsiként megnyugtatom Komlós Jucit, hogy ne aggódjon, a nehézségek csak átmenetiek, s amíg ilyen keserves az élet, addig is segítünk egymáson, hisz mindannyian bizakodó magyar emberek vagyunk, szomorú a szemünk, de a remény apró csilláma mindig ott játszik a retinánkon. Búgó baritonom megnyugtatom Julit, hogy visszajut még Olaszországba, mert a valutahelyzet hamarosan jobbra fordul, és mosolyogva kóstolom meg Csűrös Karola süteményét, sült tökjét, vagy tudom is én, mijét. Segítek Invancsics Ilonának megrendezni az osztályünnepséget az aradi vértanúk napján.
Húsz év telt el, és ugyanabban a kétségbeejtően hamis hangnemben siránkozik a magyar, hogy jaj az infláció, jaj a közbiztonság, jaj a szomszéd kutyája már megint lepisálta a lábtörlőmet. Hozzanak törvényt a szomszéd kutyája ellen, de azonnal.
Szeretem a Szomszédokat. Mert velejéig hazug, mert ordenáré magyar. Mit számít, hogy én is éltem 1990-ben? A mese felfalja a valóságot. Például azt, hogy középiskolai osztálytársam, Szász Bandi a miskolci Avason belefújta az orrát a vendéglő sötétítőfüggönyébe, miután odahányt az asztal alá. Nem tudtuk lerázni Bandit. Már nem emlékeztem, hogy azért rúgták-e ki 1975-ben, mert földrajzóra alatt megette a földrajzkönyvét, vagy mert tornaórán belekötött a tornatanárba, netán mert a folyosón megfogta valamelyik énektanárnő mellét, lényeg az, hogy kitiltották az iskola területéről. Kilencven márciusában találkoztam vele újra az Irinyi utcai „kis Pilsner"-ben, és mindenképp velem akart jönni Miskolcra. Stoppal. Mondtam, neki, hogy nehéz lesz. Balsejtelmem csak megerősödött, amikor a sörözőből kilépve belekötött az első járókelőbe. A járókelő történetesen Bocskai-egyenruhában vagy mifenében volt (1990. március 15-ét írtuk épp), és megtorpant. Bandi a díszbocskai aranyozott gombjára bökött nikotinsárga mutatóujjával: „Te kis szarházi! Most fogod magad szépen, hazahúzod azt a vérmagyar valagad, és átöltözöl. Addig itt meg ne lássalak!” Bandi remek sportoló volt középiskolában, kigyúrt, termetes, és tíz év alatt sem tudta sorvadásig inni az izmait. A bocskays hazahúzott.
Felkészültem hát a legrosszabbra. Arra viszont még ezek után sem számítottam, hogy kitérdel majd az M3-as belső sávjába, és a csikorgó fékkel megálló kocsik egyikének sofőrjét barátságosan átkarolva elmagyarázza neki, hogy miért érezheti magát megtisztelve, ha felvesz minket. Amiként arra sem, hogy Miskolcon szombat hajnalban fémorrú westerncsizmájának rúgására ébredek, és lekerget a boltba egy üveg vodkáért. Nagy nehezen tudtuk csak lerázni Kazincbarcika-alsón. Semmi lelkifurdalást nem éreztem: közveszélyes őrült volt.
Most elképzelem, amint Bandi elmagyarázza Sümeghy úrnak, hogy ne ordibáljon annyira. Felmegy vele a második emeletre, becsönget Vágássy Ferihez, és megkérdezi tőle, hogy megbaszhatja-e a feleségét.
Természetesen hazugság minden: a Szomszédok, az én életem, a szomszéd kutyájáé. Az egyetlen valóság az a magyar nóta, melyet Bandi zokog a kazincbarcika-alsói cigányprímás korpás zakóvállára: „Szomorú a magyar bánat, jaj, ez a válság, fogy a magyar, nem lehet már kimenni az utcára, ki tudja, mi lesz így velünk, drága népünk, hát erre születtünk?”
