olvasom az egyik napilapban, hogy egyes szocialista politikusok és párthívek megkönnyezték gy. f. kormányfőségről való lemondásának bejelentését. hát, ez elképesztő! élnek olyan emberek ebben az országban, akik annyira szívükön-lelkükön viselik a politikát, h képesek meghatódni azon, hogy egy miniszterelnök lemond. nem tudom, inkább sajnáljam vagy irigyeljem őket, talán az utóbbi. engem a tavalyi és az azelőtti adótartozásaim izgatnak (másfél millió), hogy párommal milyen formán jó a szex, hogy megverjük-e az albánokat szombaton fociban és csoportelsőként várhatjuk-e a máltai tigriseket, hogy hármat hajtsak-e vissza a nadrágom szárából, vagy elég lesz kettő, hogy vegyek-e holnap új úszószemüveget, és azonnal meghallgassam-e a Stranglers Golden Brown című számát. hát, jó, ezek az én problémáim, más meg az aktuális miniszterelnök lemondásán picsog, lelke rajta. csak eszembe jutott a cikk kapcsán, mennyire átformálták a tudatunkat ezek a köcsög politikusok

szombaton lemondott a magyar kormányfő. azaz hogy majdnem lemondott, ami gyakorlatilag egyet jelent a lemondásával. így van rendjén, egy ideje már megrögzött baloldali liberálisként is kínosan gondoltam gyurcsány miniszterelnökségére, helyette éreztem szarul magam, szinte álltam az őt érő maflásokat, ami valljuk be, mérhetetlen nagy faszságomra bizonyíték. most vége. nem lett jobb ízű a sör, a párom továbbra is nehezményezi, ha rövidet iszom, másnaposan most sem tudok dolgozni. Igazi problémát e bejelentés leginkább a szkinhed zenekaroknak okoz, akik most kénytelenek átírni a „gyurcsány takarodj!” refréneket, és a tüntetőknek is új plakátokat kell írni. nagyjából ennyi. egy percig nem gondolom, hogy élhetőbb lesz az ország, igaz, évtizede csak egyre rosszabbra számítok. különben jól érzem magam, a ramones ugyanúgy szól, mint 75-ben

Ma kezdődik St. Pöltenben a gyermekét éveken át rabságban tartó és megerőszakoló rém tárgyalása. A reggeli hírek szerint turisták kíváncsi tömege özönlött a városba, jóllehet a tárgyalás nagy része zárt ajtók mögött folyik majd. Állítólag egy másik kisvárosban a rémrendes család házát is turisták tömegei látogatják az utóbbi időben – olyanoké, akik csakis ezzel a céllal utaznak oda. Úgy látszik, a katasztrófaturizmus mintájára kialakulóban van a horror-borzongás turizmusa. Nevezzük inkább thrill-turizmusnak? Állítólag még a pápára sem voltak ennyien kíváncsiak, amikor St. Pöltenbe látogatott; ezt a helyi turisztikai hivatal felmérései igazolják. Ezen nincs okunk csodálkozni: a megtestesült gonoszság mindig is rettentő kíváncsivá tette az embereket.

A véletlen úgy hozta, hogy éppen halottak napján jártam vendégként utoljára a budapesti gettóhatár eme jellegtelen objektumában, s mint mindenkor, ezúttal sem utaztam sehova. Vagy mégis.

Újságokból és rövid híradásokból értesültem arról, hogy december közepén megszűnt pályaudvarnak lenni a Józsefvárosi pályaudvar, ami sejteni engedte, hogy vele együtt az ottani büfé is távozik.
Mégis mellbevágó élmény volt belépni az üres vágányok végében álló vasszerkezetes üvegkalitkába. A két, méretes faasztalnak és a hozzájuk tartozó padoknak már csupán az emléke ragadt a sörfoltos térbe, a tövig szívott csikkekkel teli konzervdoboz-hamutartók még a pulton sorakoztak, miként az elmúlt évtizedek sört és üdítőt népszerűsítő reklám-matricái is jelezték még: ez egy Jéghideg-megállóhely – volt.

el kell menni mondjuk Pécsre. Pécsett megállt az idő, például a Kuba nevű presszóba belépve azonnal visszacsöppensz 1972-be, és nem csupán a Castro-sapkás dizájn és a vöröscsillag miatt, hanem az ott mulatozó emberek okán is. ezek a flitteres ruhájú nők, fehér öltönyös férfiak valójában zombik, akik régen meghaltak már, ám ebben a kubai közegben, neonfényben, a szintis csávó jóvoltából üvöltő Szántámáría dallamaira megelevenednek, ropják, mint a gép, bele-belebúgnak partnerük fülébe, két szám között kortyolnak vodkájukból és sörükből, és kibaszott jól érzik magukat. százszor itt, mint az elbaszott bölcsészbús "alterben", ahol a pálinka is megkeseredik a szádban Kiss Tibor előadóművész mélabús énekhangjára. éljen Kuba, éljenek a hetvenes évek, éljen Kádár elvtárs! mikor megyünk újra Pécsre?

Az A38-ra akkor megyek, ha nagyon muszáj. Erre több okom is van. Kezdjük ott, hogy az A38 arra büszke állítólag, hogy Budapesten náluk a legjobb a hangosítás. Szerintem ez nem a hajó érdeme, hanem a főváros szégyene, de elvitatni nem lehet.

Nagy nehezen megjelent a Csermanek Lakótelep legújabb lemeze. Még 2008-ra ígérték, ez az évszám szerepel magán a borítón is, de csak ez év február közepe óta lehet kézbe venni.

A zenekar kéttagú, áll egy idétlen, de nagyon tehetséges Csabiból (egyesek szerint "az egyik legmókásabb magyar frontember"), aki egy gyerek szintetizátoron, (utóbbi időben egy fokkal nagyobb hangszeren is) játszik, legtöbbször egy ujjal, olykor ököllel, valamint egy szintén tehetséges basszusgitáros, poétából aki nem más, mint a Szőnyeg. Meg van egy dobgép is. Hiába csak két hangszer, nincs az embernek hiányérzete. További érdekessége a zenekarnak, hogy 4 éve létezik, évente ad ki lemezt és még nem szar. Ezt bizonyítja legújabb lemezük, mely Hésziodosz tankölteményének címét kapta: Munkák és napok.

Féner Tamás  tavaly töltötte be 70. életévét. A mai Manó Házban ennek tiszteletére nem életmű kiállítás nyílt, hiszen a mai napig alkotó művészről van szó, csupán az elmúlt 10 évben készült képeiből kapunk egy kis ízelítőt.

Féner Tamás - Jovanovics György.
2003. Zselatinos ezüst. 40 x 40 cm.
Magyar Fotográfiai Múzeum

Az 1970-es évek elejétől társadalomjobbító szándékkal szociografikus, feltáró, fotókat készített. A cigánytelepek életét dolgozta fel, majd egy bányászbrigád életét örökítette meg. Ezek a képei hozták meg számára az igazi ismertséget.