S akkor még nem is szóltam Winkler Nóráról, a köztelevízió kultúr-üdvöskéjéről. Nem tehetek róla, de borzadok minden hangsúlyától. A Kultúrház tegnapi adását nézve szemtanúja lehettem, amint spontán találkára hívta a Nemzeti Múzeum lépcseihez Cserhalmi Györgyöt, akit mostanában valamiért nagyon előemeltek a sublótból. Számtalanszor bejátszották az elmúlt hetek során, ahogy húsz éve a köztévé előtt. Valamiért az ő hanglejtését is rohadt idegesítőnek érzem. Nem mindig: ha például megmarad a kaptafánál, és film- vagy színházi szerepet játszik, akkor nem. Sőt. Ám egy nagy tömeg előtt ordítozni teljesen más műfaj. Ahhoz ugyanis túl vékony a hangja.

A szomszédban lakik egy fiatal, aki évek óta metál-zenékre üvöltözik. Kezdetben még neki is elég vérszegény volt az intonációja, ma már három irányból dörömbölnek át hozzá a szomszédok. Én nem dörömbölök. Felhangosítom a System Of A Downt. Minthogy a SOD 1989-ben még nem létezett, Cserhalminak maximum az Exploitedet tudtam volna javasolni. Hogy arra gyakoroljon. Késő.

 

Szóval találkozott ez a két szép mosolyú ember a Nemzeti előtt, ahol rövid, kötetlen, ám annál meghatóbb beszélgetést folytattak az ünnepről, Petőfi viseltes felöltőjéről, aztán besétáltak, hogy együtt megtekintsék a Capa-kiállítást. Bravúros átkötés. Egy fotó előtt megállva Winkler elővette legbűvösebbnek vélt mosolyát, és búgó hangon megkérdezte a színművész urat, tudja-e, miért állott Capa haditudósítónak. A művész úr nem tudta, így a kultúra nagyasszonya elárulta neki: hát azért, mert a haditudósítók számára mindig korlátlan mennyiségben biztosíttatott pia, nő –  no meg szabadság. És mosolygott, ahogy bájos orcáján kifért. Ordítva váltottam csatornát. Jól sejtettem én, hogy okosabb úgy nézni a Kultúrházt, ha a távkapcsolót ott szorongatom a kezemben.