Így az is sejthető, hogy a bulvármédia tudósítóin kívül tollforgatók tömege várja már, hogy végre elítéljék a német rémet (ezt nem hagyhattam ki, amúgy persze osztrák), és egymást taposva próbálnak majd elsőként bebocsáttatást nyerni e szörnyeteghez, hogy cellája csöndes magányában kifaggathassák őt a részletekről. Csakis azon kell majd aggódniuk, hogy az emberek el ne feledjék közben az esetet. Természetesen a megjelenő, magát minimum mélylélektaninak valló riportkötet fülszövegében megtudhatja majd a potenciális olvasó, hogy a szerző nem annyira a vérfagyasztó részletekre, mintsem e torz lélek fejlődésrajzára és a társadalmi környezet ábrázolására törekedett, az olvasó azonban jól tudja, hogy ezúttal sem fog majd csalódni, és megkapja, ami neki jár: egy nyálasan álszent szörnyülködés-szósszal nyakon öntött, a válogatottan gusztustalan részletekben könyékig turkáló fércmunkát.

 

Be kár, hogy nem él már Thomas Bernhard, és nem vágja az osztrák társadalom képébe a nemzeti önutálat barokkosan hömpölygő concerto grossóit, hogy lám, csakis Ausztriában, a képmutatás földjén eshet meg, hogy ilyen undorító Unmensch magát erényes polgárnak feltüntetve zárt ajtók mögött éveken át háborítatlanul űzheti alantas praktikáit. S mennyire igaza lenne. Azzal az apró megszorítással, hogy a „csakis” szócska után következő országok listája tetszőlegesen bővíthető. Minden országnak szüksége lenne legalább egy ilyen flagelláns lelkületű íróra, aki ennyire szépen és magasztosan tudja utálni a népet, mellyel valami okból egy határok között élni kényszerül. Erre gondoltam az ünnepi tévéközvetítések önsajnáló, ön-hátbaveregető, önbecéző szólamai hallatán is. Persze volt nekünk egy remek Adynk, de ő már kilencven éve halott, és közben megint nagyon elszemtelenedtünk.

 

A gyermekek zaklatásával, fogyatékosok kiszolgáltatottságával egyébként dicséretesen sok film foglalkozik mostanában Európa nyugati felén. A Zone Europa kínálatából kapásból említhetnék egy spanyol, egy német, egy angol filmet. Hogy ne mondjam: ez most afféle divatos téma. Persze a magyar lelkület háborogna rögtön: a sanyarú gyermeki sorsok ábrázolása kapcsán megjegyezné, hogy inkább a magyar családok sanyarú sorsával illene foglalkozni ahelyett, hogy felrónánk azt a néhány nevelő célzatú pofont az apának; a fogyatékosok kiszolgáltatottsága láttán pedig azon háborogna, hogy inkább az egészséges többség szenvedését kellene vászonra vinni.

 

Mert mi a szart is várhatna az ember egy olyan országban, ahol egy reggeli műsorban a riporter észrevételére, miszerint a közlekedési kultúránk gyalázatos, mert míg a világ legzsúfoltabb városaiban, Londonban és New Yorkban is átengedik a zebrán a gyalogost, nálunk épp csak el nem gázolják, valami közlekedési szakember azt találja válaszolni, hogy „azért olykor a gyalogosok is elég agresszíven lépnek le a járdáról”. Mélymagyar.