A véletlen úgy hozta, hogy éppen halottak napján jártam vendégként utoljára a budapesti gettóhatár eme jellegtelen objektumában, s mint mindenkor, ezúttal sem utaztam sehova. Vagy mégis.

Újságokból és rövid híradásokból értesültem arról, hogy december közepén megszűnt pályaudvarnak lenni a Józsefvárosi pályaudvar, ami sejteni engedte, hogy vele együtt az ottani büfé is távozik.
Mégis mellbevágó élmény volt belépni az üres vágányok végében álló vasszerkezetes üvegkalitkába. A két, méretes faasztalnak és a hozzájuk tartozó padoknak már csupán az emléke ragadt a sörfoltos térbe, a tövig szívott csikkekkel teli konzervdoboz-hamutartók még a pulton sorakoztak, miként az elmúlt évtizedek sört és üdítőt népszerűsítő reklám-matricái is jelezték még: ez egy Jéghideg-megállóhely – volt.

Megállt és megült itt egy-két habmentes Ászok-sörre, savanyú fröccsre vagy karcos felesre, esetleg gyönge feketére sokféle népség. A Kunszentmiklós-Tass és Budapest között ingázók népes serege; vasúti munkások, kezükben hosszúnyelű kalapáccsal, alkalmi párocskák azzal a biztonságot jelentő érzéssel, hogy itt semmiképp sem botolhatnak ismerős arcokba.
Itt senki sem múlatta sokáig az időt. Egy pohár ital, egy gyors cigi, esetleg egy melegszendvics-kifli. Néhány mondat munkáról, családról, hosszabbításba nyúló meccsről, köszvényről. Indul a vonat, vár a munkahely, lejár az asszony műszakja. Itt mindenki csak a csatlakozásra várt.

A kisablak mögött évek óta ugyanaz a két megbízható arc várta a rendelést: a tésztaarcú, barátkozó hervadt-szőke, és a káromkodásra is hajló, közönséges arcú festett-szőke. Ők váltották egymást megfejthetetlen szisztéma szerint. A zöld-sárga csíkos szigetelőszalaggal felerősített, recsegő hangszóróból megbízható rádiózene szólt.
Erre a büfére mindig lehetett számítani az első vonat indulásától az utolsó érkezéséig. A hajnali pirkadattal kokettáló fáradt neonfényben jól esett a másnapi gyógysör, vasárnap reggeli újságolvasás közben a forró, vízízű fekete, a többé-kevésbé jól végzett munka utáni temetői sétát előkészítő szomorú Szamorodni (vagy mi). Melletted kisgyerek majszolta a piros Balaton-szeletet, a kalitkán túl a kerepesi sírok hívogattak a jégvirágos ablakok mögül.

Végül a hangosbemondó bemondta a legeslegutolsó információt, a legeslegutolsó vonat indulását. Büfékocsi is lesz a szerelvényen. Nem utazunk most sem. Beleragadtunk ebbe a kalitkába, az itt kitöltött lottószelvényekbe, egy biztató kalauz-mosolyba, egy sehová sem vezető állomásba. A pályaudvar homlokzatán emléktábla jelzi, hogy ez Budapest első hivatalos vasúti megállóhelye. Az is marad. Csak mi csatangolunk bűntudatosan és némán a reménytelenül gazverte sínek között.