A dohányzás ellen folytatott ádáz küzdelem napjaiban az ember nosztalgiával gondol vissza azokra az időkre, amikor nemhogy nem tiltották a füstölést, de még reklámozni is engedték a dohányárukat. Ennek legbájosabb hazai példája tán az volt, amikor a legnagyobb jóindulattal is csak irdatlan büdösnek nevezhető Symphonia és Sophiane a 90-es évek elején tett egy utolsó nagy kísérletet, hogy agóniájuk közben még felvegyék a küzdelmet a hazánkat elárasztó nyugati brandekkel.

Az egyik ilyen mulatságos megaposzter talán az volt, amely egy, az út szélén motorjának támaszkodó, kigyúrt felsőtestű motorost ábrázolt, mögötte a Debrecen határát jelző táblával (debreceni dohánygyár), a szöveg pedig a következő volt: „Nagy utat tettünk meg”. Ha megpillantottam egy ilyen plakátot, mindig önkéntelenül magam elé képzeltem a dohánygyár reklámosztályának dolgozóit, amint órabérben épp kitalálják ezt a szlogent. Még ennél is ötletesebb volt azonban a mindenki által csak Szofinak becézett Sophiane kampánya.

Ők nem fotókkal, hanem grafikákkal operáltak, és az élet megannyi apró jelentét vitték plakátra: csupa olyan élethelyzetet, amelyhez az ember elméjében automatikusan kapcsolódott a dohányzás képzete. Várjuk a buszt vagy a villamost. Van-e értelmetlenebb, üresebb, bosszantóbb időtöltés, mint közlekedési eszközre várakozni? S van-e értelmesebb módja az ilyen kis időintervallumok kitöltésének, mint rágyújtani? Megannyi költői kérdés.

A grafikához kieszelt szöveg valami ilyesmi volt: „Amikor rágyújtok, azonnal jön a villamos.” Dicséretes módon a poszter stílusa már tizenöt, húsz évvel ezelőtt is kissé múltidézőnek számított, mintha szándékosan a korábbi évtizedek plakátdizájn-stílusát kívánta volna felidézni, jelezve ezzel is, hogy már nem a fiatalokra, hanem egy halálra ítélt nemzedékre számítanak, azokra, akik életük utolsó füstfoszlányait köhögik fel.

Egy egész sorozatot készítettek ezekből az élethelyzet-vázlatokból, s bár sajnálatos módon nem emlékszem a többire, egyikük mélyen belevésődött emlékezetembe, mert a maga frappáns módján mintha a késő Kádár-korszak minden keservét, nyomorát, kisstílű tragédiáját sűrítette volna magába. A képet már nem tudom felidézni, csak a szlogent. Mely a következő volt: „Egy jó erős kávé és egy Szofi”.

Huh, ebbe még most is beleborzongok, és esküszöm, már attól rám jött a szarhatnék, hogy leírtam. Most képzeljük magunk elé a jelenetet. Sötét téli reggel. Fél ötre volt felhúzva a vekker. Farkasordító hideg van a konyhában, ahová széttaposott papucsában, kopott-csíkos frottírköntösében kicsoszog a munkás vagy munkásnő, aki mondjuk három műszakban dolgozik az ózdi kohászati művekben vagy az orosházi baromfifeldolgozóban vagy az óbudai textilgyárban. A szemét még nem tudja kinyitni az álomragacstól, ezért nem gyújt lámpát. Így is megtalálja a gyufát. Ugyanazzal a szállal gyújtja meg a lefekvés előtt gondosan odakészített kávéfőző alatt a lángot és a szája sarkába nyomott, töredezett Szofit. Már jön is a kávé rotyogva. Jó mélyre leszívja a Szofi karmos füstjét, és belekortyol a kávéba, ami szinte égeti a nyelőcsövét, de ettől a két ingertől kicsit magához tér. Érzi, hogy él.

Ez a generáció már valóban kihalófélben van, de ha valaki nagyon kíváncsi rájuk, fellelhet még egy-két szívósabb példányt a külső diósgyőri kocsmákban. Akik egy életen át keltek hajnali fél ötkor, azok nyugdíjas korukra sem tudtak leszokni erről. Ezért például a miskolci kocsmák még a kilencvenes évek végén is tele voltak a hajnali öt órai nyitás után öt perccel, pedig ekkor már a Lenin kohászati művek, a diósgyőri gépgyár és a lyukói bányák is hatalmas tömegeket bocsátottak el, és mindenki élt a rokkantnyugdíjazási lehetőségekkel. (Őket is hamarosan visszatereli a munkaerőpiacra a kormány.)

Hajnalok hajnalán persze ugyanúgy ott voltak a kocsmában, mint a korábbi 30-40 év során, csak nem kellett annyira sietni. Az egyik asztaltól a másikhoz átszólva megbeszélték, hogy milyen felemelő érzés volt vájárként dolgozni Lyukón vagy a kohászkodni Diósgyőrben. Nem volt tanácsos megzavarni az ilyen diskurzusokat. Az őket követő generáció sem élt át hatalmas életformaváltást – talán csak annyit, hogy ők már egy órával később vonszolták le magukat a kocsmába.

Tegnap azt is bemondták a tévében, hogy ha a kocsmákban is megtiltják a dohányzást, akkor szükségessé válik a törvény betartatásának szigorú ellenőrzése. Magam elé képzelem, amint egy ilyen szigorú ellenőr belép Miskolcon a Kétballábas italboltba vagy a szatymazi Sport presszóba, és megbünteti a tulajt. Persze, persze, tudjuk, egy kihalófélben lévő generáció életmódja is hamarosan eltűnik a föld színéről, és az őket követő nemzedékek hallgatnak majd a miniszterelnök hívó szavára, elözönlik a futballpályák zöld gyepét, mert ráébrednek, hogy egészségesen élni nemcsak hasznos, de élvezetes is.

Azért persze nem árt észrevenni, mennyire macsó személetet tükröz a miniszterelnöknek az összenemzeti tespedés ellenében a labdarúgást magasztaló propagandája. A nők csak tespedjenek? Vagy mind az utolsó szálig tanuljanak meg focizni? Netán arra gondol a kormánypárt, hogy a nők úgyis eleget mozognak a háztájiban és a háztartásban? Nem arról van-e szó inkább, hogy miniszterelnökünk a labdarúgásban rejlő üzleti lehetőségek kiaknázására áhítozik?

Ám valószínűleg okosan kalkulálnak a hatalmon lévők. A szigorú dohányzásellenes törvények következtében prognosztizálható enyhe népszerűség-vesztésért bőségesen kárpótolja majd a őket a Matolcsi nevéhez kapcsolódó gazdasági csoda ígérete.

Ja, azt nem is mondtam, hogy jómagam nemigen dohányzom.