(Megjelent február 19-én)

Egy közszereplőről adott esetben sokat elárulhat, hogy magánemberként milyen az ízlése.

Persze ebből sem szabad végzetes következtetéseket levonni. Például badarság lenne azt állítani, hogy XVI. Benedictus pápának a macskák iránt tanúsított rokonszenve szoros összefüggésben állna azzal, hogy a történelemben másodikként mondott le önként a katolikus egyházfői méltóságról. Bár én itt is hajlamos lennék bizonyos összefüggések megsejtésére.

A zenei ízlés azonban mindennél árulkodóbb. Tudom, hogy dőre időpocsékolás, de évek óta sokat   töröm a fejem azon, hogy vajon milyen zenéket hallgatnak a jelenlegi kormánypárt tagjai, legfőképpen maga a miniszterelnök. Nagyon hálás voltam, amikor Bayer Zsolt egyik írásából megtudtam, hogy ő a Pink Floydon nőtt fel. Sajnos én is, úgyhogy akaratom ellenére is kívülről tudom a The Wall dalszövegeit. Ez az album akkoriban megkerülhetetlen volt.

Más kérdés, hogy én már akkor is viszolyogtam ettől az olcsó, vásári szentimentalizmustól és szájbarágós világértelmezéstől, Zsolt viszont ma sem szégyelli bevallani, hogy „Semjén Zsolt barátomnál hallgattuk először, aki osztálytársam volt a Szilágyiban (most már két fiam is odajár, Istenem…), egy akkoriban igen menőnek számító Teslán, a Yugoton kiadásában. Az összes Pink Floyd-albumot.”

 Hát igen. A zene manapság fontos eleme az emberi érintkezésnek. Nem létezik, hogy Orbánnak ne lenne kedvenc zenekara. Sajnos a kelleténél sűrűbben töröm ilyen marhaságokon a fejem. A ma reggeli Népszabadságnak hála azonban nemcsak a kormányfő, de a köztársasági elnök, a külügy- és az emberierőforrás-miniszter ízlésével kapcsolatban is fontos információkhoz jutottam.

 Utcai posztereken már hetek óta feltűnt egy bizonyos Leslie Mándoki-koncert dátuma és helyszíne. Sajnos nem tudtam hová helyezni ezt a névkombinációt, és még az előadóművészek esetében kifejezetten kínosnak mondható bajuszviselet sem keltette fel az érdeklődésemet. Pedig ha utánanéztem volna, hamar megtudom, hogy az 1979-ben alakult Dschinghis Khan zenekar egyik tagjáról van szó, egy magyar emberről, aki sokra vitte.

A Bernd Meinunger névre hallgató német szövegíró-producer-popmágnás által jegyzett, Dschinghis Khan című dal szövege arról szól, hogy Dzsingisz kán a puszták ura, lóháton lovagol ezer férfi, de előttük ő lovagol, és mind őt követik vakon, lovaik patkója nyomán száll a por. A sátrába visz minden nőt, aki tetszik neki, és az járja róla, hogy nem volt olyan nő, aki ne szerette volna őt. Hét gyermeket nemzett egy éjszaka, és az ellenségein csak nevetett, mert az erejének senki sem tudott ellenállni. Retteg tőle minden nép, mert villám és mennydörgés sem tartja fel őt.

A szövegíró továbbá felszólít valakiket, hogy hozzanak vodkát. Jó ötlet, csak az a gond, hogy ez az ital nem annyira a tatárok kedvence volt, mintsem az általuk sanyargatott oroszoké, de ne akadjunk fenn minden apróságon. Elhangzik még egy felszólítás arra vonatkozólag, hogy igyon és küzdjön mindenki, ami valljuk be, minden helyzetben nagyon hasznos útmutatás. Nagyjából ennyi tudható meg a dal szövegéből, de bevallom, rám mindig is a „ho-ho-ho-hó”, és „ha-ha-ha-há” szövegrészletek gyakorolták a legelemibb hatást.

Már épp hajlottam rá, hogy kapcsolatot véljek felfedezni a magyar kormány dacos Kelet-politikája és a dal naiv Ázsia-nosztalgiája között, amikor a cikket újraolvasva feltűnt, hogy a koncerten jelen volt még „Edmund Stoibert egykorvolt bajor ormányfő meg egy csomó olyan német vállalat és konszern vezetője, amelyekkel a producer és zeneszerző Mándoki üzleti kapcsolatban állt az elmúlt évtizedekben.” Ajjaj.

Nagyon zavaros történelemszemlélet rajzolódik ki ebből a felállásból. Mert egyrészt ott vannak a tatárok, akik 1241-ben, a rettegett kán halála után mintegy tizenöt évvel lerohanták Magyarországot, aztán ott vannak a németek, akiket mi rohantunk le néhány száz évvel azelőtt, majd ők rohantak le minket nagyjából hetven éve, és most pénzt tarhálunk tőlük. Aztán itt van ez a Mándoky, aki németekkel üzletel, Dzsingiz kánról énekel, és most koncertvendégei között tudhatja a magyar kormány- és államfőt. Ebbe még az én fejem is belefájdul.

Egyvalamiben azonban biztos vagyok: mindig is jól sejtettem az ország vezetőiről, hogy botfülük van. Kétságbe azért nem kell esni, hisz mindig van remény, ezt a fogyatékosságot rendkívül egyszerű leplezni. Klasszikus zenei előadásokra kell járni, és nagyon kell figyelni, hogy mikor tapsolnak a többiek. Egy idő után menni fog.