Hányszor képzeli az ember, hogy az utcán csak úgy találkozik egy utált politikussal (melyik nem az?), és jól megmondja neki. Néha azt is pontosan elképzeli, hogy mit. Hogy pontosan mely szavakkal. Ez persze mindig is meddő ábrándozás marad, mert úgysem találkozik azzal a bizonyos politikussal, másrészt úgysem meri megmondani neki azt, amit pedig olyan szépen kigondolt.

Nem gyávaságból, hanem mert nem akar jelenetet, meg úgyis csak saját magát tenné nevetségessé az ember. Mert a politikus csak gúnyosan elmosolyodna, sértődötten felvonná az orrát, és fontossága teljes tudatában sétálna tovább.

Vagy hajtana. Mert gyakran úgy képzelem, hogy biciklivel tekerek valahová, és elém vág egy kocsi, a volánnál mondjuk Harrach Péterrel, magam meg teszek egy kényszerű kanyart, és jó hangosan ráordítok, hogy te undok csótányfajzat, vagy valami ilyesmit. Persze erre sem kerül sor soha.

Egyetlenegyszer volt alkalmam megpillantani Szijjártó Pétert, amikor a Duna-parton, a képviselőház és a Parlament közötti szakaszon tekertem. Szerényen üldögélt egy padon, és beszélgetett valakivel – nyilván fontos, országos ügyekről, mi másról. Nem vágott elém kocsival, én pedig mégsem fékezhettem le a pad előtt, hogy közöljem vele, mennyire szánalmas volt a bulvár-kacsás nyilatkozata.

Minap nagyon felhúztam magam Navracsics miniszternek a DK-képviselőnő – egyébként igen amatőr – Horthy-ellenes kirohanására adott válaszán, s azon belül is egyetlen fordulaton. A miniszter úgy fejezte be válaszát, hogy milyen jogon vonja őt kérdőre Horthy-ügyben egy olyan, egyébként csak független képviselőkből összeverődött parlamenti formáció képviselője, melynek elnöke egy – most figyeljünk – „kétszer konfiskált zsidó villában lakik”.

Na már most. Rövid gondolkodás után mindenki rájöhetett, hogy Gyurcsányról van szó, aki az Apró-villában lakik. Ami ugye azért kétszer konfiskált, mert valószínűleg 44-ben a nyilasok elvették egy feltehetően gazdag zsidó családtól, majd a háború után a kommunisták foglalták le maguknak, és így jutott Apró Antal, Gyurcsány apósa tulajdonába.

Magyarán ha a DK képviselő asszonya a nyilasokat emlegeti (egyébként Vadai itt rontotta el), akkor előbb nézzenek szét a saját házuk táján. Elég bizarr okoskodás, nagyon is sántít az egész, de nincs ebben semmi különös, megszokhattuk. Inkább az bosszantott, hogy micsoda elégedettséget érezhetett, amikor rátalált a miniszter úr erre a „kétszer konfiskált” szókapcsolatra.

Elképzeltem, hogy kormánypárti körökben a beszéd felolvasása után többen is gratuláltak a miniszternek, hogy: „Tibikém, azért ezzel a kétszer konfiskált villával jól megmondtad”, és elégedett, dzsentris röhögcséléssel veregették egymás vállát vagy kacsintottak össze.

Természetesen nagyon is valószínű, hogy ez nem így történt, ez csak az én túlfűtött képzeletem műve, tény azonban, hogy napokig mászkáltam dühösen a lakásban, és kaptam magam azon, hogy nem megy ki a fejemből a „kétszer konfiskált” kifejezés, meg az iménti fantazmagória. Úgyhogy a tehetetlen kisember bosszújaként elképzeltem, hogy ha találkoznék a miniszterrel, akkor mindenképpen utánaszólnék, hogy: „A kétszer konfiskált kurva anyádat!” Vagy valami ilyesmi.

Van a Kecskeméti utcán, a jogtudományi kar közelében egy hentesféle, amely inkább egy olcsó, de jó ebédlőhely, sok öltönyös is kijár oda a közeli hivatalokból, és ilyenkor nyáron a nagy forgalomra való tekintettel az utcán elhelyezett asztaloknál állva is elfogyaszthatja az ember az ebédjét. Ma déli tizenkettőkor épp az ebédemet fejeztem be, amikor látom ám, hogy személyesen Navracsics miniszter úr sétál el mellettem egy karnyújtásnyira az utcán. Minden bizonnyal a jogi karra igyekezett előadást tartani, máshová aligha.

Amikor felismertem, nem mondtam semmit, de még a tekintetem is elkaptam. A grófnő mindig is azzal vádolt, hogy nagyon feltűnően, igaz gyűlölettel tudok megnézi embereket, és könnyen kiolvasható belőle, hogy mit gondolok róluk. A grófnő természetesen ezt mindig is feddőleg mondta, és én ilyenkor mindig megsértődtem.

Nem gyávaságból, vagy jólneveltségből kaptam el a tekintetemet, hanem egyrészt szerettem volna háborítatlanul befejezni az ebédemet, másrészt nem akartam, hogy az önhitt, fölényes politikusi tekintet, mely egy esetleges inzultus hatására azonnal megjelenne a miniszter arcán, tönkretegye az emésztésemet.

A szemem sarkából azonban kiszúrtam, hogy a miniszter pontosan azzal az önhitt arckifejezéssel sétál tovább, mintha azt mondtam volna neki, amit a kétszeri konfiskálással kapcsolatban a minap kigondoltam.