Dohos odvakba beszagolva, gazdátlan futva, a tovadübörgő villamosok elől utolsó pillanatban visszaugorva, Semjén Zsolt kóbor kutyaként rója a járdákat a Margit körúton. Oda-odavizel egy lámpaoszlopra, szagokat keres, frakciótársai ágyékszagát próbálja felidézni, de társtalanságának sintér-hidege egyre fojtogatóbb.

Kicsiny vadászkalapjára tűzött hóhér-masnival vidáman lőtt kóbor ebekre és macskákra. Szemet gyönyörködtető látványnak találta, ahogy a találatot kapott állatok viccesen bukfenceznek, és sokáig vonaglanak. Vidám koccintások zajától volt hangos ilyenkor a hajnali erdő.

Semjén persze olykor meggyónt ezt-azt, de a lelőtt ebek keserves csaholásától sohasem lehetett érteni, amit gyóntatója fülébe súg. Ami persze nem is igazán számít, hisz a gyóntatók ilyesmire nem kíváncsiak. A susogó szájak izgató közelsége, a gyónás nyálcsobogása és szőrös füleik kéjes borzongása sokkal fontosabb számukra, mint a mindig megbocsátható bűnök unalmas kirelejszoma.

Semjén Zsolt azonban ezen a reggelen nem langyos dunnái alatt, hanem egy kukabűzös kapualjban ébredt gazdátlan ebként. Vasárnap volt, és misére harangoztak épp a Margit körúti ferences templomban. Vadul ügetett a harangszó irányába, és keserű önmarcangolást érzett kutyaszívében. Mi lesz, ha a kutyák istene sohasem bocsátja meg, hogy késve érkezik a misére? S vajon most, hogy nem családja körében ébredt, és nem ösztökélte gyermekét sebesebb fogmosásra, nem kiáltozta idegesítő kappanhangján szerettei fülébe, hogy „igyekezzetek, mert elkésünk a miséről”, vajon most szeretett családtagjai időben elindultak-e.

Már majdnem ott volt a ferences templom bejáratánál, amikor orrát megcsapta a rivális kutyák vizeletszaga, és olthatatlan vágyat érzett, hogy saját vizeletét odafröccsenteve a környék kutyatársadalmának tudtára adja, hogy ott járt. Kétségbeesetten próbálta elméjébe idézni a tömjén szagát, s bár a kutyák szaglása nagyjából az exponenciális függvény fölényével alázza az emberi szaglást, erre az egy illatra nem tudott visszaemlékezni. Elnyomta azt a tüzelő szukák nemi szervének, a vasárnapi húslevesek maradékának és egyéb, az ebek számára az életben maradást jelentő szagoknak ellentmondást nem tűrő parancsa.

Odaért a ferences templomhoz, és iramodott volna a helyére, mikor erős, emberi rúgásra emlékeztető fájdalmat érzett a bordái között. Felpillantva egy mosollyal áldott, igaz keresztény tekintetet látott. A földre lapulva próbált észrevétlen maradni. Ekkor az alfelében érzett erős, emberi rúgásra emlékeztető fájdalmat. Többször is egymás után. A fájdalom csak akkor maradt abba, amikor ismét megérezte a Margit körút vizeletszagát, és döngve becsapódott mögötte a templom kapuja.

Már egy órája érezte, hogy vizelnie kell, de mindig eszébe jutott valami más. Például az, hogy érettségi után levizelték az iskola kapuját. Nem ittak többet három sörnél, és már túl voltak a szóbelin is. Igazából nem is volt semmi dolguk, csak levizelni az iskolakaput. „Akkor kezdem is” – emelte magasba az egyik kezét, a másikkal pedig a sliccét gombolta.

A vadász nagyot ásítva ébredt kanszagú ágyában. „Mi a jóisten ez” – nedves hideget érzett a segge alatt, és valami tétova sajgást, mintha valaki kétszer-háromszor alaposan valagba rúgta volna.