Olvasom a Glenn Gould / Változatok egy életre című életrajzot. Sokan sokfélét mondanak róla, okosságot, hülyeséget vegyesen. A legnagyobb ostobaság így hangzik: „Ha Glennek a magánéletében sikerült volna csak egy picikét kevésbé zseninek lennie, csak egy picikét normálisabban viselkednie, azt hiszem, máig köztünk lehetne – mondta Malcolm Frager, a zongoraművész. – Úgy értem, ha családot alapít, ha felesége meg gyerekei vannak, ha valami és valaki mással is törődnie kell, mint önmagával, akkor alighanem… Ez még a zongorajátékán is csak segített volna, több melegség, több emberség lett volna benne. És szerintem a boldog családi élet megteremtése sokkalta nagyobb kihívás, mint egy karrier felépítése.”
Pfuj. Nem is tudom hol kezdjem. Egyrészt nem tudom, ki ez a Malcolm Frager. Nem ő az első és egyetlen azonban, aki ilyen hülyeségeket hord össze Gouldról. Ám nincs ebben semmi meglepő, hisz Gould rendkívül provokatív személyiség volt. Példája előbb-utóbb arra ösztönöz egyeseket, hogy felvessék: nem lehet ennyire „elidegenedett” életet élni, nem lehet ennyire leszarni az embereket. Pláne ha valaki „előadóművész”. Mondják ők. S úgy érzik, őket igazolja, hogy Gould ötvenévesen meghalt. Pedig milyen jó lenne, ha tovább élt volna. Biztos?
S nincs is addig semmi baj, amíg életvezetési jó tanácsokkal látnak el egy halottat. Hogy okosabban tette volna, ha megházasodik. A halottat ez valószínűleg nem nagyon érdekli. A bajok ott kezdődnek, amikor olyan baromságokat állítanak, hogy a családi élet valószínűleg a művészetére is áldásos hatással lett volna. Azt mondja: „több melegség, több emberség lett volna benne”. Ez undorító. Ki a fasz kíváncsi a „melegségre” meg az „emberségre”. Gould pont attól volt nagyszerű, hogy kigyomlálta ezeket a vásári érzelmeket a zenéből. Például Bachból. Kíméletlen, kopár, szikár, csontszáraz. Persze ezek csak hülye jelzők, és még nagyobb hülyeség lenne olyasmit írni, hogy ebben a kíméletlenségben sokkal magasabb rendű érzelmek vannak jelen, mint a abban a langyos nyavalygásban, amit egy csomó ember elvár a zenétől.
Lehet, hogy gyenge a fordítás, túl irodalmiaskodó, túl illemtudó, azonban mégis elgondolkodtató, amikor ilyeneket olvas az ember: „ha sikerült volna… csak egy picikét normálisabban viselkednie” – mintha egy általános iskolás tanító néni beszélne. „Kedves, Glenn Gould, viselkedj egy kicsit normálisabban, ha megkérhetnélek. Ülj le a helyedre, vedd elő a munkafüzeted, és ne légy már annyira életidegen.”
Rohadtul irritálja az embereket, ha valaki hátat fordít nekik. Ha nem kívánja úton-útfélen embertársai vállára borulva elzokogni, hogy mennyire szereti őket. Halálosan imádják viszont, ha valaki kiáll elébük, és a legócskább, legközhelyesebb érzelmeit könnyek között osztja meg a nagyközönséggel. Dörgő vastaps a jutalma. (Az tévé-talk-show-k nagyjából erről szólnak.) S persze még jobban bosszantja az embereket, ha ez a hátat fordító valaki egy ekkora tehetség, mint Glenn Gould. Rögtön szükségét érzik, hogy jó tanácsokkal lássák el.
A legnagyobb baromság viszont az utolsó mondatban hangzik el: „A boldog családi élet megteremtése sokkalta nagyobb kihívás, mint egy karrier felépítése.” Ugyanis Glenn Gould valószínűleg nem akart semmit megteremteni vagy felépíteni. Ezek a kategóriák számára ismeretlenek lehettek. Persze itt megint felmerül, hogy a fordítás mennyit rontott az eredeti szövegen. Jómagam ugyanis kevéssé bízom az olyan fordítóban, aki a „Malcolm Frager zongoraművész” helyett azt írja: „Malcolm Frager, a zongoraművész”, de legfőképp aki képes leírni azt a szót, hogy „picikét”.
