Rohadtul nem kellene a velem kapcsolatos mindenféle szir-szar hozzászólásokat olvasnom a neten, de a minap véletlenül belebotlottam egybe. Valamikor 2004 táján írhatta valaki a fidelio.hu olvasói fórumán, de ez voltaképp lényegtelen. Nem is tenném szóvá, ha nem illusztrálná parádésan az átlag magyar ember orbitális szűklátókörűségét. Azt a kérdést teszi fel a hozzászóló, hogy, idézem: „ha már Barangó - akkor hogy lehetett egy alkoholista korrektor a HVG-nél?”

Nagyon egyszerűen, kispofám. Fogta magát az ember, és hétfőn este bement a HVG szerkesztőségébe, leült az asztalához, és elkezdte olvasni a cikkeket. Ha történetesen másnapos volt, akkor szarul érezte magát, és kínkeservvel, de kibírta valahogy hajnalig – eddig tartott ugyanis a hétfői lapzárta –, akkor hazavitte őt a taxi, és lefeküdt aludni. Netán úgy képzeli a kedves hozzászóló, hogy egy másnapos, netán részeg ember nem veszi észre a helyesírási hibákat? Tudom, hogy sokaknak – különösképpen a jobboldali sajtólevelezőknek – józan állapotban is komoly kihívást jelent megbirkózni a magyar helyesírás szabályaival, de nekem ez soha nem jelentett gondot.

Nem akarom elkeseríteni a hozzászólót, de volt egy olyan – igaz, csupán néhány hónapos – időszak, amikor a HVG-n kívül még az Élet és Irodalomnál plusz a Magyar Hírlapnál is dolgoznom kellett egyszerre. A dolog úgy nézett ki, hogy hétfő reggel bementem az ÉS-hez, és késő délutánig ott robotoltam, majd lehúztam egy éjszakás műszakot a HVG-nél, hogy háromórás alvás után kedd reggel az ÉS-nél folytassam. Keddről szerdára már kialhattam volna magam, de ilyenkor mindig levezető italozásba fogtam inkább, hogy szerda reggel cefet másnaposan bevonszoljam magam egy ÉS-lapzártára. A hét maradékát az MH-nál töltöttem.

Nem is bírtam sokáig, mert két alkalommal is előfordult, hogy szerdán már nem volt erőm bemenni az ÉS-hez, és ezt nem nézték jó szemmel. Ki is rúgtak gondolkodás nélkül. A HVG-től csupán a Tilos-botrány után küldtek el, de ott is gondolkodás nélkül és azonnal. Én ebben semmi kivetnivalót nem találtam. Kicsit örültem is neki, mert túl jó volt a pénz ahhoz, hogy magamtól eljöjjek, pedig nagyon ideje volt már. Fasznak van kedve annyit dolgozni.

Minden bizonnyal csodálkozna a hozzászóló, ha megtudná, mennyit tudtak egykoron inni a korrektorok. A kilencvenes évek elején a Mai Nap szerkesztőségének tördelőhelyiségében például mindig ott csilingelt egy üveg Unicum vagy vodka meg néhány üveg sör a hűtőben. A délutános műszak általában úgy kezdődött, hogy valaki kiment a közértbe, de előbb összeírta, hogy a többiek mit kérnek. Sok sört kértek. Az embernek sohasem kellett attól tartania, hogy ha másnaposan megy be dolgozni, akkor órákon át rosszul kell majd éreznie magát. Bátran tölthetett magának bármit. Ha viszont történetesen reggeli műszakra ért be ilyen állapotban, akkor csak fél 10-ig kellett kibírni valahogy, mert tíz óráig a lapnak át kellett érnie a nyomdába, a korrektorok pedig legkésőbb háromnegyed 10-kor szépen testületileg átsétáltak a közeli henteshez sör-virslire vagy a Frédibe fröccsözni, hogy így felfrissülve dél körül újult erővel folytathassák a munkát. Arra is volt példa, hogy délután háromkor részegen mentem be dolgozni, leültem egy fotelbe, és azonnal elnyomott az álom. Csak akkor tették szóvá, amikor második nap is ugyanígy tettem. Elküldtek egy hét szabadságra, de nem rúgtak ki.

A Magyar Nemzetnél a 90-es évek második felében már kissé bonyolultabb volt a helyzet. Egy ótvaros lyukba volt bezsúfolva az összes korrektor, mert mindegyikük dohányzott, a tördelők pedig mélységes megvetéssel viseltettek irántuk. „Csukjátok be az ajtót, kijön a cigifüst” – óbégattak kórusban, ha kicsit tovább felejtette nyitva az ajtót valaki. Nem is lehetett ezt bírni sokáig, ezért hamarosan kiosont az ember egy közeli italmérésbe. Egy utcahosszat kellett gyalogolni, de bőséges kárpótlást nyújtott a hihetetlenül olcsó Unicum. Rendszerint Para-Kovács is ott könyökölt, mert a Magyar Nemzet és a Narancs (sőt a Kurir) szerkesztősége akkoriban egy épületben volt a Visegrádi utca végén, és természetesen ő is azonnal kiszúrta a helyet. Néhai nagy Kilián, a Models egykori basszusgitárosa ekkoriban a Blikk (valahol a Róbert Károly körúton volt a szerkesztőségük) és a Kurir között teljesített futárszolgálatot, így általában ő volt a harmadik asztaltárs. Daliás idők voltak, mondhat bárki bármit.

1998-ban mondtam érzékeny búcsút a konzervatív napilapnak, mely öt évvel később, a Tilos-botrány után oly kedves volt hozzám. Utam egyenesen a HVG-be vitt, mely akkoriban elég barátságtalan környéken, a Németvölgyi úton székelt, bár a Makk Hetes azért mindig kéznél volt, ha elsősegélynyújtásra szorult az ember. A felvételi beszélgetésre is itt került sor. Mézes szerkesztő úr egy üveg Pilsner Urquellt és egy fél Unicumot kért magának, de én szabadkoztam: nem akartam iszákosnak tűnni rögtön a felvételi beszélgetésen. Azért persze nem mondta vissza a nekem kért felest, inkább megitta ő. A sört elvállaltam. Áldott jó természete volt, pedig mindenki mogorvának nevezte volna. Ha netán gyengélkedtem, sohasem firtatta annak okát, mondta, hogy maradjak csak otthon, és pihenjem ki magam.

Egy alkalommal szemem körül jókora monoklival mentem be a hétfői HVG-lapzártára, amit a miskolci Bakterház sörözőben szedtem össze a hétvégén. Valószínűleg nem értettem egyet valakivel, és ezt tétova vállvonogatással, netán hitetlenkedő fejcsóválással juttattam kifejezésre. Diósgyőrben elég könnyű a helybéliek rosszallását kivívni valamivel. Többen is megkérdezték, hogy mi történt a szememmel, mire azzal a meglehetősen átlátszó mesével álltam elő, hogy a Gellérthegyről jöttem lefelé biciklivel, de nem fogott rendesen a fék. Senki sem hitte el, de azért bólogattak udvariasan. Drága jó Mézes úr nem volt annyira tapintatlan, hogy ilyen hülye kérdéseket tegyen fel, de amikor fél füllel meghallotta, hogy milyen ostoba magyarázattal próbálkozom, félhangosan, a bajusza alatt csak annyit mondott. „Na persze, Gellérthegy… bicikli… nem fogott a fék” – és nevetgélve a fejét csóválta.

Kár hogy nem olvastam annak idején a kedves fidelio-hozzászóló értetlenkedését, mert akkor még neki címezve mondhattam volna el mindezt, és így zártam volna le: „Ja, és hogy válaszoljak a kérdésére: így.”