Ritkán nézek tévét, a köztelevízió reggeli műsorait pedig tudatosan kerülöm. Még a véletlenül odatévedő, a médiabéli történésekre egyáltalán nem kíváncsi magamfajtának is időszerű volt már észrevennie azonban, hogy a Nap-kelte jól megérdemelt kimúlását követően Betlen János másodmagával átvette a reggeli műsorok vezetését. Nem találok ebben semmi kivetnivalót, még akkor sem, ha Jánosunk politikai szimpátiái a riporttémák és -alanyok megválasztása, illetve az interjúalanyokhoz intézett kérdései alapján még egy óvodás számára is öt perc alatt könnyedén kikövetkeztethetők. Vehetjük olybá, hogy a köztelevízióban már kezdetét vette az az időszámítás, amely a közéletben egyébként a jövő évi választások után lesz csak esedékes.
Ahhoz sem kell professzionális médiaelemzőnek lenni, hogy ugyanennyi idő alatt felismerjük: Betlen egyetlen épkézláb kérdést sem tud feltenni, és ha a beszélgetés kezd kicsúszni az irányítása alól, akkor villámgyorsan megköszöni a riportalanynak, hogy befáradt, és témát vált. Volt időnk megszokni ezt a színvonalat, úgyhogy most se csodálkozzunk semmin. Betlen két reggeli szereplése azonban az otromba viselkedés és a parádés ostobaság szempontjából a régi jó Nap-kelte vasárnapi üdvöskéjének, Lakat T. tanár úrnak horrorisztikus sziporkáit idézi. Csakis ő volt képes ilyen együgyű jókedvvel mondani hihetetlen baromságokat, mint tette ma reggel Jánosunk, amikor Kocsis Zoltánnal folytatott rövid beszélgetését vezette fel. De ne siessünk ennyire.
Mert azt is állítottuk róla, hogy otromba, s ezt egy néhány héttel korábbi műsorában nyújtott alakítása alapján tettük. Egy ötvenhatos veteránt hívott meg, akit az orosz katonák falhoz állítottak, és lelőttek. Az illető csodával határos módon túlélte a kivégzést, de elveszítette a látását. Ott ül tehát ez az ember Betlennel szemközt, aki néhány mondatban ismerteti a történetét. Nem kell ahhoz műsorvezetőnek lenni, hogy tudjuk, a vakok nem kommunikálnak a szemükkel, így butaság bármi efféle reakciót várni tőlük. Jánosunk azonban megáll egy mondat közepén, és megkérdezi vendégétől, hogy hallja-e, amit mond neki. A riportalany helyében magam azt válaszoltam volna, hogy „kedves János, vak vagyok csupán, süket még nem”. Ám riportalanyunk nem olyan faragatlan, mint jómagam lettem volna a helyében vagy amilyen Betlen János volt vele szemben, így udvariasan csak annyit válaszol, hogy hallja. A műsorvezető ezek után az orosz katonákra tereli a szót, akik brutális kegyetlenséggel falhoz állítottak egy hadifoglyot, hogy kivégezzék. A falhoz állított veterán, jóllehet minden oka meglenne rá, hogy egyetértsen ezzel, ismét körültekintőbbnek bizonyul kérdezőjénél, amikor megjegyzi, hogy ő nem számított hadifogolynak. S ezzel kialakult az imént említett szituáció, amikor a riportalany kicsúszik a műsorvezető irányítása alól, ezért utóbbi villámgyorsan véget is vet az interjúnak. „Került-e már sor önnel korábban nagyobb beszélgetésre a televízióban? Nem? No hát akkor majd készítünk egyet a közeljövőben. Köszönjük, hogy befáradt” – mondja Jánosunk mosolyogva, és témát vált. Ennyi.
S most lássuk a ma reggeli szereplést. A Kocsis Zoltán érkezését megelőző téma Csernobil volt, jóllehet semmiféle évfordulója nincs az erőmű-katasztrófának. Egy profi azonban könnyedén talál apropót arra, amit mindenképp el akar mondani. Az 1989-es híradórészlet bejátszásában szó esik Csernobilról, nosza, ejtsünk mi is, és ennek alapján mondjuk el századszorra is, hogy a kommunista diktatúra mennyire aljas módon tartotta vissza az információkat, mert bizony a diktatúrák természetéhez tartozik a titkolózás, lám, ma is mennyit titkolóznak a hatalmon lévők, mert méltán megbuktatott miniszterelnökük a legutóbbi választásokkor a gazdasági mutatókat titkolta el az emberek elől, most meg az újinfluenza elleni oltással kapcsolatban titkolóznak. Ezek. Betlennek segítségére van politológus riportalanya is, kinek nevét, fájdalom, nem tudhatom, pedig gyakran szerepel a jobboldali médiában. Mosolyogva helyeselnek egymásnak, akár tegeződhetnének is. Jómagam a beszélgetés végén hiányoltam egy búcsúpuszit.
Amíg a Kocsis által befejezett Schönberg-opera világpremierje kapcsán meghívott zongoraművész helyet foglal, egy rövid zenei bejátszással vezetik át a témát. A képeken maga Kocsis vezényel. Hogy mit, azt pontosan nem tudhatjuk, de nem kell vájt fülű koncertlátogatónak lennünk ahhoz, hogy megállapíthassuk: nem Schönberg szól. Olyannyira nem, hogy utólag azt is megkockáztatom: határozottan 19. századi, esetleg 18. század végi szimfonikus darabról lehet szó. Betlen azonban játszi könnyedséggel megállapítja, hogy ez akkor ugye Schönberg volt, amit most hallottunk, mert hát ott állhatott a papírján a beszélgetés apropója. Kocsis szerencsére nem volt olyan udvarias, mint Jánosunk korábbi riportalanyai, és fanyar mosollyal visszakérdezett: „Micsoda?” Talán még fel is nevetett. Ne szépítsünk: kiröhögte a botfülű Betlent. Aki viszont ahelyett, hogy elsüllyedt volna szégyenében, a jó öreg Lakat T.-t idéző heherészéssel terelte tovább a beszélgetést valamely kevésbé veszélyes irányba. Nem is értem, miért nem köszönte meg azonnal a művész úrnak, hogy befáradt.
