Nem lesz elég biciklisáv a Margit hídon. Meggondolták magukat a fiúk a városházán. Bevallom, meg is lepett, amikor hírét vettem, hogy kerékpársávokat alakítanak majd ki, és sokkal kevésbé lepett meg, amikor értesültem róla, hogy „mégsem úgy megy az”.

Mert ez az igazi magyar tempó, ez a visszatáncolás. De hát mit is várhatnánk a városháza közlekedési szakértőitől, akik először légkondicionálás nélküli villamosokat rendelnek meg a Körútra, aztán – gondolom, jókora ráfizetéssel – utólag beszereltetik azokat. Ebben a történetben a legszebb az volt, amikor úgy indokolta meg egy szakértő a légkondicionálás hiányát, hogy ilyen sok és nagy ajtónál és közeli megállók esetén hatástalan a hűtés. Aztán lám, mégiscsak hatásos. Minden bizonnyal hasonló felkészültségű szakértők tervezik a Margit híd sávjait is, úgyhogy ne csodálkozzunk semmin.

Meg hát nyaljuk még egy kicsit az autósok pihepuha valagát. Nem gond, hogy a városi közlekedés teljességgel az ő szempontjaik szerint alakul, és a bicikliseknek csak valami különleges kegy folytán vetnek olykor némi koncot, hogy „nesztek néktek egy versztányi kerékpárút, aztán egy szót se halljak jövő tavaszig”. Pedig nem kell túlzottan nyugatra menni ahhoz, hogy lássuk: minden valamirevaló nagyvárosban különösebb szívfájdalom nélkül zárnak le belvárosi területeket az autóforgalom elől, mert egy kicsit távolabbra néznek, mint a dohos elméjű magyarok.

Rendszeresen megyek biciklivel Pestről Budára és vissza. Nem könnyű. Általában az Erzsébet hidat választom, de itt is elég körülményes a pesti oldalon a fel-, illetve lejutás. Minthogy annyira vakmerő nem vagyok, hogy a busz- és autósávokban kíséreljem meg a felhajtást, kis utcákon járdázgatva tudok csak a híd közelébe jutni. Ott azonban le kell szállnom, és egy lépcsőn felcipelve a kerékpárt már fenn is vagyok a híd járdarészén, és minthogy ott vannak a legnagyobb dugók, tömény kipufogógáz-szagban küzdhetem magam fel a hídra, hogy aztán a budai oldalon némi kerülővel, és egy darab nyeregből le-, illetve nyeregbe felkászálódással már rajta is legyek a bicikliúton. A Szabadság hidat most újították fel, és a budai oldalon közvetlenül rá is lehet kapcsolódni a bicikliútra, de a pesti oldalon felhajtáskor nem ússza meg az ember leszállás nélkül. Sikerült úgy kialakítani ugyanis a járdaszegélyt, hogy hozzá képest a kínai nagy fal csak szelíd bukkanó.

A járdaszegély amúgy a legutálatosabb dolog egy magamfajta vén szar biciklisnek, mert elég gyáva és kényelemszerető vagyok ahhoz, hogy teleszkópos első kerékkel is csak lefelé vállaljam be az ugratást ‑ felfelé képtelen vagyok rá. Ugrassa a Rózsa Sándor! A lovát, azt, bazmeg. Utálom a mutatványokat: a cirkuszt is mindig gyűlöltem tiszta szívemből.

A Lánchídról mint átkelési lehetőségről jobb nem beszélni. Ha sikerül az embernek valamiképp átküzdenie magát a Roosevelt tér káoszán, akkor már elvergődik valahogy a Parlament előtt kezdődő kerékpárútig, és szemeit a Margit hídra veti. Azazhogy vetette volna.

Amúgy pedig kialakulóban van egy újfajta kasztrendszer. A város utcáin megjelennek a légkondicionált kocsik zárt terében tenyészők, akik kétségbeesetten kaparásszák a GPS képernyőjét, ha a Kálvin tértől el akarnak jutni a Deák térig. Ők azok, akik már a vécére sem találnak ki e digitális segédeszköz nélkül. A másik kaszt tagjai pedig szívnak. Gázt.

Fotók: Szaffi