Az Indexen tegnapelőtt a részeg biciklizésről megjelent összeállításban olvastam, hogy kerekezés közben is el lehet aludni. Nyeregben, a pedált tekerve egyszerűen elnyomja a részeget az álom. Tán abszurdnak tűnhet ez valaki számára, aki még nem próbálta, de pontosan ez történhetett velem 2002 nyarán, amikor a Kultiplexből hazaindulva egészen a UPC épületéig jutottam.
Aki tán emlékszik, ez nem több 10-20 méternél. Csak találgatni tudok, pontosan mi történhetett, de annyi bizonyos, hogy a készséges mentősök a kábeltársaság portájára vitték be a kerékpárt, s ott vehettem át néhány nap múlva. A zsebemben lapuló 50 ezer forintot azonban sajnálatos módon nem adták le a UPC-nél. Valami munkámat fizették ki aznap délután, és hülye fejjel azonnal önfeledt italozásba kezdtem. Kell-e mondanom, hogy másnap este, amikor visszakaptam a ruháimat, egy árva kuncogó krajcár sem volt a zsebemben.
Reggel a dél-pesti kórház detoxikálójában ébredtem, ami csak egy hajszállal barátságosabb a hullaháznál. Rögtön a kerékpár után érdeklődtem, de visszazavartak a kórterembe. Minthogy úgy tűnt, eszük ágában sincs elengedni, egyszerűen leléptem; úgy, ahogy voltam, alsógatyában. Szerencsére forró július volt, és a kis kertvárosi utcán akár a boltba leugró, helybéli rokkantnyugdíjasnak is kinézhettem a hosszú szárú, némi jóindulattal strandnadrágnak is nevezhető alsóban. Azért persze valami papucs, egy nyűtt atléta meg egy cekker a kezembe nem ártott volna, de nem voltam annyira feltűnő jelenség, mintha mondjuk egy fagyos decemberi reggelen történik velem mindez.
Gondoltam én. Mert a közeli autószerelő műhelyben dolgozók valószínűleg nem így vélték. Hozzájuk fordultam segítségért ugyanis, hogy lennének kedvesek egy taxit hívni, mert kissé kellemetlen helyzetbe keveredtem. „Hát persze, megesik ez bárkivel” – mondta az egyik szerelősegéd tárcsázás közben cinkosan mosolyogva; szerintem azt hitte, hogy valami in flagranti áldozata vagyok. Szemmel láthatólag eszébe sem jutott, hogy néhány utcával odébb egy detoxikáló üzemel. „Egy úr, bizonyos Bajtai Zoltán áll itt alsónadrágban, és egy taxit szeretne rendelni önöktől” – mondta mosolyogva a kagylóba, és biztatólag felém bólintott: meglesz az a kocsi. Régi ügyfele vagyok a taxitársaságnak, a nevem szerepel a számítógépes nyilvántartásukban, így tíz percet sem kellett várnom. A szerelők pedig voltak olyan jószívűek, és megajándékoztak egy olajfoltos kezeslábassal, valamint megkínáltak cigarettával is. Így tán egy hajszállal több bizalma lehetett a sofőrnek irántam.
Gondoltam én. Mindenesetre nem tett fel kellemetlenkedő kérdéseket, hogy mi lesz majd a fizetséggel. Jómagam viszont egész hazaúton ezen töprengtem. A Baross utcát neveztem meg desztinációként, de nagy ravaszul nem adtam meg házszámot. A Kispráter előtt megállítottam a kocsit, és beugrottam, pechemre azonban az ismerős csapos helyett valami próbaidős menyecske volt szolgálatban, akit hiába kérleltem, hogy adjon kölcsön délutánig.
Egy választásom maradt. A sofőrt további türelemre intettem, és felcsöngettem a drágalátos szomszédasszonyt, aki azonnal rendelkezésemre bocsátotta a kért összeget; plusz egy tartalék kulcs is volt nála, ami ebben e helyzetben rendkívül jól jött. A taxis hosszú percekig vizsgálta a tízezres bankót. Mi a faszt gondol ez? Hogy most hamisítottam a zöldségesnél? Csak lopva és szemlesütve pillantgattam körbe, mert a mi utcánkban már jóval feltűnőbb jelenségnek számítottam mezítláb, egy olajfoltos kezeslábasban. A Parlament előtt tán még elment volna az imidzsem éhségsztrájkoló mezőgazdasági idénymunkásként, de még a legszegényebbek is más divatlapból öltözködnek Baross utca alsón. A visszajáróval azonnal vissza is tértem a Kispráterbe, hogy egy sörrel és egy unicummal rendbe hozzam magam, és elég bátorságot gyűjtsek a hazaosonáshoz.
Aznap tömegközlekedéssel mentem munkába.
