Nézem ezeket az ilyen-olyan rendű és rangú könnyűzenei előadókat, akik nyilvánosan elkötelezték magukat a magyar jobboldal mellett, és akár tetszik, akár nem, be kell ismernem, hogy igen jól tartják magukat, fizikai állapotuk határozottan javult, vagy konzerválódott azóta, hogy hitet tettek a konzervativizmusnak e szittya-magyar változata mellett. Mentális állapotukról most inkább nem ejtenék szót.

Waczlawik Gazember szinte semmit sem öregedett az utóbbi húsz évben, sőt határozottan megfiatalodott. Március 14-én a Vörös Yukban láttam, ahol Pálinkás Szűcs moderálásával és Wahorn, illetve Szkárosi Endre részvételével a nemrég elhunyt Bernáthyra emlékeztek egy spontán beszélgetés keretében. Wahorn úgy nézett ki, mint egy disznó, csillogott a képe, szuszogott, szokás szerint hülyeségeket beszélt. Ő sajnos nem olyan szép alkoholista, mint az ilyen és hasonló eseményektől magát rendkívül bölcsen távol tartó Fe Lugossy Laca.

Waclawiknak határozottan jót tett, hogy rövidebbre vágatta a haját, bár a bajszából nem enged. Azonnal valami egetverő baromsággal nyitott, hogy épp most jön valami sámánista összenemzeti lószarról, nem is igazán lehetett érteni, pontosan miről, mert Gazi még mindig nagyon raccsol, de a többiek finoman leintették, hogy most nem ezért jöttek össze, és ettől a ponttól kezdve valóban Bernáthyról beszélgettek.

Aztán itt van minden magyarok Demjén Ference, akit tegnap láttam az mtv1-en, pedig nagyon óvatosan nyomom csak meg az 1-es gombot a távirányítón. Menten el is akartam kapcsolni, de épp a „sorompó áll” soráról híressé vált örökbecsű klasszikus ment, és annyira megejtő volt, ahogy a közönség soraiban ötven-hatvanéves emberek nekiálltak vonatocskázni. Tekintettel rájuk Ferenc jó sokáig húzatta a zenekarral a dalt, századszor is belefogva a sorompó állásáról szóló sorokba. A döbbenettől ámulva képtelen voltam elkapcsolni.

Ugyanakkor az ő esetében is meg kellett állapítanom, hogy határozottan megfiatalodott. Persze nem olyan gyermeki az ábrázata, mint Gazemberé, de ahhoz a zombihoz képest aki még akár tíz éve is volt, valóban ki lehet jelenteni róla, hogy sokkal kevésbé amorf és püffedt a képe, és mintha egy számmal kisebb napszemüveget is kellett volna feltennie, bár lehet, hogy részemről ez csupán érzéki csalódás.

És itt van nekünk legvégül a friss Kossuth-díjas. Igen, az Ikonról beszélek, nemzetünk Ákosáról. Ő persze mindig is az egészséges élet szószólója volt. Interjúk sorában hangoztatta, hogy fiatalabb korában maga is valamely küzdősport aktív gyakorlója volt, és mélyen elítéli a droghasználatot. Nem is lehet ez másképp egy nemzeti ikon esetében. Ő most a Heti Válasz címlapján mosolyog. Ezeket a címlapokat mindig csupán a körúti hirdetőoszlopokon van alkalmam megfigyelni, és csak ritkán állok meg mellettük alaposabb szemügyrevétel céljából.

Most sem tettem, de így is lejött, hogy hangulatában ez a címlap egy az egyben a hatvanas évek egyes magazinjainak, az Ország-Világnak vagy Szovjetuniónak hamisítatlan szocreál atmoszféráját sugározza. Egy mosolygós, markáns arc középen, és a háttérben valami kékes ragyogás, ami lehet az ég kékje is, de igazából egy boldogabb jövő irányából érkező tündöklés ez.

Először fel is merült bennem, hogy szándékos irónia ez a címlap készítői részéről, de jól tudjuk, hogy az iróniához humorérzékre van szükség, és a jobboldali újságírók számtalan alkalommal bizonyították már, hogy teljességgel híján vannak e képességnek. Minthogy az újságíróknak ez a generációja már csak hírből ismerheti a fentebb említett szocreál orgánumokat, bizton állítható, hogy itt a hatalom iránt lojális sajtócsinálás reinkarnációjáról van szó, és ez képi látvány terén is automatikusan hívja elő a régi reflexeket. Csak gratulálni tudunk.

Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a jobboldali elvek felvállalása és nyilvános megvallása fiatalító hatással van a könnyűzenei előadókra, de lehet, hogy így van ez az átlagemberek esetében is. A politikusok persze hamarabb öregszenek, elsősorban híznak vagy kopaszodnak, de ez nem is lehet másképp, ha a felelősség hatalmas tonnáit cipelik vállukon. Mélyen magamba tekintve azonban szomorúan állapítottam meg, hogy ha jobboldali életérzéssel az örök életre lehetne jegyet váltani, magam akkor is inkább a halált választanám.