Az A38-ra akkor megyek, ha nagyon muszáj. Erre több okom is van. Kezdjük ott, hogy az A38 arra büszke állítólag, hogy Budapesten náluk a legjobb a hangosítás. Szerintem ez nem a hajó érdeme, hanem a főváros szégyene, de elvitatni nem lehet.
Ezen túl viszont semmi jó nincs benne, kezdjük a kardinális kérdéssel, a sörárakkal. Elképesztő, hogy 450 Ft a legolcsóbb csapolt sör és hangsúlyoznám, hogy nem az árral, hanem az ár-érték aránnyal van a problémám. Egyszer valaki azt mondta, hogy azért ilyen magasak az árak, mert a klub ezzel akarja megszűrni a közönségét. Szíve joga, de ha ilyen pofátlanul húzzák föl az árakat, akkor adjanak a minőségre is. Ugyanis hajlandó vagyok kifizetni ennyit, de azért elvárom, hogy iható legyen az a sörnek álcázott akármi. Nem néztem utána, hogy mennyi az az összeg, amiért már minőséget is kap az ember, mert ezek után nem volt hozzá kedvem.
A másik nagy problémám a hellyel, hogy nem lehet leülni. Lehet, öreg vagyok, de egy 4 órás program alatt igénylem, hogy akár két koncert között, ne adj isten egy számomra érdektelen koncert alatt leülhessek és válthassak pár szót az ismerőseimmel nyugodtan, kényelmesen. Elvileg van egy erre szánt hely, amit méretéből adódóan nem tartok megfelelőnek, de ezt betudom az adottságoknak. Gondolom hétköznapi buli okán, ezt ki sem nyitották. Így vagy üvöltöznek az emberek egymás fülébe a koncertteremben, vagy a wc és a ruhatár közötti folyosón próbálnak társasági életet élni, ahol persze félpercenként próbál valaki áthaladni. Összegezve az A38 olyan közönséget vár, aki számára minimálisan megfelelő anyagi helyzettel rendelkezik, de azért igénytelen, koncerteket jön nézni, nincsenek barátai, így két koncert közötti 15-20 perces szünetekben a cipőjét nézi. Gratulálok.
Arra is büszke az A38, hogy a koncerteket felveszi kamerával. Összesen 3 db kamerával, ebből kettő kézi, a színpad két oldalán és van egy középső, aminek a mozgása engem arra a mátrixos jelenetre emlékeztet, amikor kelnek ki az emberek és egy csápos szemszerűség figyeli a folyamatot. Körülbelül olyan frusztráló, és ha az ember alatta áll (mivel a tánctér fél oldalán jön-megy a kamera, így nehéz nem alatta állni), akkor folyton attól retteg, hogy előbb utóbb fejbe kólintja.
Egyébként láttam koncerteket is, összesen három fellépő volt. Az első a Fit Fat, akikről nem tudok semmit, aminek egyrészt az az oka, hogy ez az a zenekar, amire kurvára kíváncsi vagyok, de a büdös életben nem fogom őket látni. Valahogy nem akar összejönni. A másik, hogy a google-ben az első 10! találatra sem jött elő semmi információ azon túl, hogy léteznek, még az A38 oldalán sem írnak róluk semmit (ellentétben a másik két fellépővel). Annyi azért tudok róluk, hogy Schleki (Yellow Spots, Csók és Könny, Kalambó Kutyája) dobol benne, Robi (Kalambó Kutyája) gitározik és nincs benne ének. Valamint jó azok szerint, akiknek adok a véleményére.
Viszont kezem-lábam törtem, hogy 9-re leérjek, mivel feltételeztem, hogy az A38 nagy hangsúlyt fektet a pontos kezdésre és arra volt esélyem, hogy a Yellow Spots-ot ne késsem le. Persze volt csúszás, de most ezen már nem akadok fönn. Itt megint egy megjegyzést tennék a hellyel kapcsolatban, aminek további előnye (lenne) a nagy színpad, amin egy soktagú zenekar is kényelmesen elférne. Természetesen telepakolták minden szarral, hogy még véletlenül se lehessen ezen előnyét kihasználni, így a frontembernek egy 50cm x 200cm-es helye volt, hogy mozogjon, a befáslizott látványelemek egymás hegyén-hátán nyomorogtak, a dobos meg majdnem a beksztédzsbe szorult vagy egyenesen a Dunába.
Apropó dobos. Schlekinek hívják, és vele kapcsolatban nem az a kérdés, hogy melyik zenekarban játszott, hanem, hogy melyikben nem. Egyszer megkérdeztem, miért száll be minden zenekarba, amibe hívják. A válasz nemes egyszerűséggel: „Szeretek dobolni.” Az hagyján, de tud is. (A félreértések elkerülése végett a Yellow Spots Schleki saját zenekara, konkrétan ő alapította.) Emellett a stílusnak megfelelően (szerintük:jazz és swing alapokra épülő abszurd rock&roll) vokálozik is, ami nagyon sokat tesz hozzá a produkcióhoz. Ugyanis egy Yellow Spots-fellépés nem csupán koncert, hanem látványos színpadi show is egyben, különféle kellékekkel, egyenruhával, visszatérő gegekkel, össze-vissza tevékenykedő múmiákkal, művérrel stb. Talán ha több a hely, akkor még erőteljesebbre sikerülhetett volna, de így sem lehet ok a panaszra. Aberrált, az énekes folyamatosan issza a sört és az egyéb meghatározhatatlan színű és eredetű töményeket és látványosan uralkodik el rajta a szesz hatása. Irigykedve nézi a közönség, egészen addig, míg az egyik látványelem el nem kezdi őket is kínálgatni. Pár bátor ember beleszagol, de sokan nem isznak bele. A zenekar tagjait is itatják, a fintorokból sejtem, mennyire ízletes ital lehetett.
Az eredeti bőgős, Napocska, Texasban sütteti a hasát és úgy tűnik, jól érzi magát, mert valahogy kinn ragadt. Őt Szifon (Voodoo Allen) helyettesíti. Vegyesek az érzelmeim ezzel kapcsolatban. Szifon azon túl, hogy remek ember, nagyon jó zenész is. Sajnos azonban úgy tűnik, nem tud felengedni. Napocska bár nem egy bőgős félisten, sokat hozzátett a színpadi produkcióhoz, pl. fetrengett a földön a bőgővel, lábbal játszott, pörgette a hangszert. Hiába vett ez el a zenéből, sokat hozzátett a látványhoz. Persze Szifon nem régóta van a zenekarban, most tanulja a számokat, érthető, ha koncentrál, ahelyett, hogy a földön fetrengene. Az is lehet, hogy csak az a baj, hogy a koncert előtt nem iszik eleget, bár úgy tudom, akkor meg játszani nem tud. A látvány ugyanakkor nem minden, Szifon zenei tudása viszont emeli a zenekar fényét.
Pár számban a bőgőt felváltotta basszusgitár, amelyen Tonyó (Csók és Könny) játszott. Sztárparádénak lehettünk tanúi. Nem először ugrik be Tonyó, de én pont nem láttam még, és hát azt kell, hogy mondjam, hogy kurva jó volt. Persze nem cserélném le a bőgőt ebben a zenekarban basszusgitárra, de így pár szám erejéig nagyon jó ötletnek tartom. Mivel Napocska nincs jelen, így nem vokálozik, úgy tűnik, ezt a szerepet a gitáros, Márk, vette át. Nem zárom ki, hogy eddig is tette ezt, de biztos, hogy nem ennyit, mert eddig nem tűnt fel. Szeretném megemlíteni a fúvós szekciót is. Megtörtént. Nem jegyzeteltem, de szerintem az összes sláger elhangzott, és pár szám a nem oly rég megjelent albumról a közel egy órás koncert alatt. A hangulat mesés volt, lévén hétköznapi buli, nem voltak sokan.
A főzenekar az Elvis Jackson (SLO) volt, amiről eléggé kedvtelenül írok, mivel nem nyerte el a tetszésem. Kötelező kört futottam és utánukolvastam, így meg tudom osztani az információt, miszerint: „...ők jóformán minden mondanivalójukban a nagy tekintélynek örvendő poszt-punk zenekarnak az ellentétei a reggae közvetlenségével és életörömével, a ska eleganciájával és lazaságával, a punk rafináltságával és erejével, valamint a metál pimaszságával és sodrásával, vagyis úgy csapnak örömkoncerteket, hogy a félelem és a tekintélyelvűség helyett a humorral, a szépséggel és az örömmel operálnak”. Erre inkább nem mondok semmit. A felvezetés elég hatásvadász volt, először bejött a dobos és eszeveszett dobolásba kezdett, látszott a fején, hogy baromira élvezni. Én már kevésbé élveztem, bár nem tudom, ez mennyire látszott a fejemen. Aztán jött a két gitáros és végezetül az énekes. Egyenruha itt is volt, háromnegyedes kockás boxer szerűség. Ízlés kérdése… Az biztos, hogy dinamikus és kevert stílusú koncertet adtak, bár bennem összességében a tingli-tangli kaliforniapunk jelző fogalmazódott meg. Míg ők az örömmel operáltak, én örömmel távoztam.
