Sokan sokfélét gondolnak Cseh Tamásról, és ez így van rendjén. Azért persze akad egy-két megközelítés, amit jómagam hajmeresztőnek neveznék. Jó páran felszisszentek például, amikor a jelenlegi miniszterelnök (le nem írnám a nevét semmi pénzért) a „mi katonánk”-nak nevezte az elhunytat. Hogy kit értett a többes szám első személy alatt, elég könnyű kitalálni.

Azt hiszem, itt az ideje egy újabb felszisszenésnek. Illetve azon, amit vasárnap este az m1-en Cseh Tamás-emlékest címén műveltek, inkább felhördülni kellene. A felhajtott gallérú bőrjakóban fülig érő szájjal az „Apa kalapjá”-t éneklő fiatalembert és a produkcióhoz írt rockzenekari kíséretet nevetségesnek, a Shakespeare-dallal szánalmasan ripacskodó Udvaros Dorottyát émelyítőnek nevezném.

Ezután kimentem hányni. Mire visszajöttem, Kulka Jánost találtam a képernyőn, aki a „Fehér babák takarodójá”-val próbálkozott, és az egyéni értelmezés abban látszott kimerülni, hogy minden sorvégi magánhangzóra birkabégetésszerű remegtetést mutatott be, amit vibrátónak nevezni dőreség volna, halálosan idegesítőnek minősíteni viszont annál indokoltabb.

Eddig bírtam. Lehet, hogy fantasztikus produkciókról maradtam le, de öreg vagyok már, és a maradék időt szeretném kellemesen eltölteni, ezért nem kockáztathattam tovább.

A műsor zenei rendezője valószínűleg a miniszterelnök katonás megjegyzése alapján úgy okoskodott, hogy a közszolgálati televíziót propagandacélokra ellenszolgáltatás nélkül kisajátító "politikai vezetés" kedveli Cseh Tamást, és jövedelmező ötlet lenne megkeresni őket egy ilyen megemlékezős műsor ötletével. S lőn.

A jelenlegi miniszterelnökről még annyit: a ma esti híradóból tudtam meg, hogy épp a piramisok földjén tárgyal. Aha – csaptam a homlokomra. Összevesztünk az EU-val, és most megmutatjuk Európának, hogy vannak nekünk barátaink, akik esetleg még üzletelni is hajlandók velünk. Megmondta a miniszterelnök, hogy van élet az EU-n kívül. Most meg is mutatja.

Nem tehetek róla, de nekem azonnal Grósz Károly jutott eszembe, aki a szocializmus megmentésére tett utolsó kétségbeesett kísérletként körbetarhálta a fél világot, és miután a nyugati féltekéről elzavarták, ő is kelet felé tájékozódott.

A nyolcvanas évek végén egy ugyanilyen szomorú vasárnap este – talán a Hét műsorában – leadtak egy interjút, mely az Iránból hazafelé tartó kormánygép fedélzetén készült Grósz Károllyal, akinek legalább annyira bluesos hangja volt, mint a jelenlegi köztársasági elnöknek (le nem írnám a nevét semmi pénzért), bár Grósz valószínűleg a bolseviki politikusok körében szinte kötelező dohányzás következményeként tette szert erre az érces tónusra. A riporter kérdésére, hogy miért épp Iránba látogatott, Grósz megköszörülte a torkát, és a TU–154-es hajtóműveit szerény háttérzajjá alázva ennyit mondott: „Irán gazdag ország – mondta, és egy kis hatásszünetet tartott –, nagyon gazdag ország.”

„Szóval ott is tarhálni voltál” – gondolta az ember, és kibontott egy sört. Még előttem volt a fél élet, és a szocializmus hamarosan összeomlott. Sajnos ma már nincs előttem a fél élet, és nincs már minek összeomolnia.