Tegnap az Indexen a véleményrovatban arról írt valaki, hogy a sajtótörvény kapcsán minket érő, jégesőként ránk zúduló nyugat-európai reakció már szinte fáj a szerzőnek. Előre sietve leszögezi, hogy távol áll tőle a jobboldalra jellemző szélsőséges magyarkodás (amit egyébként meglehetősen fura módon azzal demonstrál, hogy ha rajta múlna, akkor csak MTK-játékosokból állna a magyar válogatott, amit azért nem értek, mert szerintem leginkább senkiből ne álljon: ne legyen magyar válogatott), majd miután ilyen parádésan meggyőzött róla, hogy ő mennyire nem ultra-jobbos, elárulja, hogy bár kezdetben kissé szórakoztatta az a vad indulat, mellyel nekünk estek a nyugati orgánumok, de most már legyen elég. Most már fáj. Az a magyar szíve.
Nem tehetek róla, de mikor ilyesmit olvasok, mindig nagyon ideges leszek, úgyhogy itt abba is hagytam, pedig barátunk a végén némi iróniával megbélyegzésre alkalmas jelzős kifejezések egész sorát vonultatta fel, s ajánlotta a nyugati sajtómunkások és politikusok figyelmébe, hogy ezeket használják, ha esetleg minket bántani támad kedvük. Ilyen és ehhez hasonló szellemességek szerepeltek a listán, mint „puszták Putyinja”. Tán lehet, hogy pontatlanul idézem, mert – mint mondom – nem volt türelmem végigolvasni az egész szellemeskedést, csupán fél szemmel látni véltem az imént idézett akármit.
Nos. Mint mondtam, nem tehetek róla, de amikor olyasmit olvasok, hogy valakinek fáj az a magyar szíve, akkor csak annyit tudok mondani, hogy ne fájjon. Nagyon rossz emlékeket ébreszt, amikor valaki azon kezd merengeni, hogy már „megint minket bántanak”. Bezzeg a többiek. Inkább a saját portájuk előtt. Meg különben is. Minket ezer éven át bántottak. Nem volt elég?
Kis nemzet vagyunk, de rohadt nagy az önérzetünk. Ezek a lépten-nyomon vérig sértődő magyarok csak azt nem veszik észre, hogy rajtunk kívül számos más országot is támadnak, ostoroznak jogosan vagy jogtalanul. Olyan szempontból mindenképpen jogtalanul, hogy országról beszélnek, holott mindig az aktuális kormányt értik alatta, amely sajnálatos módon ideig-óráig az egész országot képviseli. Gondoljunk csak arra, mennyen utálják ma az USA-t, és többnyire alaptalanul magukat az amerikaiakat. A francia- sőt németutálatról most ne is beszéljünk. Csak úgy hemzsegnek a buta sztereotípiák, de tény, hogy a történelem során bizonyos politikusok arroganciája rendkívül termékenyítőleg hatott.
Ezek azonban mind nagy és erős nemzetek, szoktak ilyenkor kapásból kontrázni fájó szívű barátaink. Jó, akkor beszéljünk Szerbiáról. Illetve ne is beszéljünk. Mindenki emlékezhet, mi mindenben volt részük Milosevicsnek köszönhetően. Úgyhogy nem tudok mást mondani, mint hogy ne fájjon az a magyar szív, ez a temérdek kritika nem az országot, hanem annak ostoba kormányát illeti.
