Tönkrement a vécétartályom, és ez nem csekély kényelmetlenséget csempész amúgy is küzdelmes mindennapjaimba. Vödörrel kell öblítenem, és az előbb is majdnem eldugult a fajansz; egy százforintos, piros, kínai pumpával kellett letuszkolnom a torlaszt.
Amikor idestova húsz éve beköltöztem ebbe a kastély-vastag falakkal megépített, minimum százéves, némi jóindulatú túlzással akár belvárosinak is mondható bérházba, az ajtókon díszelgő rézkilincsek finoman értésemre adták, hogy itt minden tartós vagy nemes anyagokból készült. Még a vécétartály is. Utóbbi esetében ne gondoljunk azért márványra és rézre, csupán valami faanyagra, melyet talán alumíniummal béleltek ki, de lehet, hogy szakmai szempontból szamárságokat írok. Annyi azonban bizonyos, hogy a vécétartály nem műanyagból készült. Gond sem volt vele soha. Na jó, lehet, hogy néha fel kellett mászni, és visszaakasztani valamit valahová, mégis az volt a benyomásom, hogy ez a tartály túlélte Budapest ostromát, 56-ot, és bizony nem lepődtem volna meg, ha halott német katonákat, de legalábbis egy elhagyott géppuskafészket fedezek fel benne.
Mondanom sem kell, hogy az első lakásfelújításkor, melyre úgy öt évvel ezelőtt került sor, Sanyika, korunk gyors beszédű és kezű vízvezeték-szerelője azonnal eltávolította a tartályt, holott szerintem semmi baja nem volt, és a helyére felszerelt egy műanyag példányt. Nekem az új tartály kicsinek tűnt, de Sanyika azonnal megnyugtatott, hogy ez egy korszerű, ráadásul „rendkívül takarékos vízfelhasználású” darab, mindenki nagyon elégedett vele. A nevét is elárulta: Dömötör.
Én ellenségesen méregettem Dömötört, bár a név kétségtelenül barátságosan duruzsolt. Dörmögő Dömötör nevét visszhangozta lelkemben, az első sajtótermékét, melyet még valamikor a hatvanas évek közepén, a bilin ülve lapozgattam. (Talán innen datálódik az a szokásom, hogy sok embertársamhoz hasonlóan újságot csakis vécén olvasok – na jó, esetleg villamoson, de ott mindig összecsavarom olvasás közben is. Nem szégyenből vagy félelemből, pusztán azért, mert idegenkedem a budai villamosokon demonstratív büszkeséggel harcos jobboldali orgánumokat olvasó aggszüzek dacos magabiztosságától.)
Nos. Dömötör. Dörmögve bár, de megszoktam; elég jól, s mi több, takarékosan elöblögetett vagy öt éven át, de a múlt héten egy hatalmas tócsára figyeltem fel, és kénytelen-kelletlen megállapítottam, hogy a bűnös Dömötör, aki megrepedt, és menthetetlen. Egy brit barátom üdült nálam éppen, és miután beavattam a vödörrel öblögetés rejtelmeibe, ő elmosolyodott, és valami olyasmit mondott, hogy vesszen a rendszer. Ezen elsőre kissé megütköztem, mert sajátosan magyar, a Kádár-korszakban belénk ivódott szokásnak véltem eddig, hogy a legapróbb, politikai szempontból teljességgel semlegesnek tekinthető működési rendellenesség láttán is azonnal az egész rendszer bukását követeljük. Ezért kértem, hogy ismételje meg a mondatot. Mielőtt megtette volna, ő maga hívta fel a figyelmemet, hogy a „system” szó elhangzásánál nagyon nyissam ki a fülem, mert helyette a „cistern”, vagyis víztartály szót fogom hallani, így a jól ismert anarchista „Smash the system!” jelszó helyett annyi fog csupán elhangzani: „halál a vécétartályokra!”
S tényleg.
