Voltam olyan istenverte barom, hogy a bécsi Biafra-koncert után elmentem a West Balkánba is. Nem sok értelme van ugyanis egy jól előadott, jó minőségben megszólaló produkciót meghallgatni szarabb keverésben. Mert Magyarországon sajnos törvényszerű, hogy minden pocsékabb minőségben szólal meg, mint a világ bármely színpadán, és míg húsz éve ennek érthető magyarázatául szolgált a szegényes hazai technikai felszereltség és a totálisan amatőr keverősök beleszarása, a pofátlan hozzá nem értés, manapság erre semmi elfogadható magyarázat nem létezik.
Mégis elmentem, és meg is kaptam, ami jár: többórás szenvedés, melyet a valamilyen megfontolásból kizárólag Drehert árusító bárpultnál kapható sörök sem tudtak enyhíteni. Biafra személyesen ragaszkodott hozzá, hogy a VHK legyen az előzenekar, mert rendkívül nagyra tartja őket, és állítólag azt is személyesen ő engedte meg, hogy a VHK még náluk is hosszabb műsoridőt kapjon. Kár, hogy senki mást nem kérdezett meg. Mondjuk engem, akinek esze ágában sem lett volna több mint négyezer forintot kifizetni egy másfél órás Vágtázó Halottkémek-koncertért, hogy ráadásképp egy kis Biafrát is kapjak.
Mert a VHK többórás akcióinak hosszú sorát viseltem el az elmúlt harminc év során. Először egész kíváncsian, sőt valljuk be, lelkesen, majd magamnak bizonygatva, hogy ebben a zenekarban igenis kell hogy legyen valami, az nem lehet, hogy ez csupán átverés volna, majd végül teljesen belefáradva és feladva.
És nagy ívben szarnék arra is, ha tekintélyes zenei szakértők hada bizonygatná nekem, hogy Bartók mellett a VHK jelenti a huszadik századi magyar zene másik csúcspontját. Legyek én egy botfülű barom, aki nem tud megkülönböztetni egy fúgát a csirkeudvar kárálásától, de akkor sem gondolom így. Nagyon nem.
Mindezt a röpke dühkitörést is szívesen megspóroltam volna, ha nem árulja el valaki, hogy a minapi Quart-bírálat épp ellenkezőleg véli: a VHK szerintük zseniális volt, Biafra pedig egy kivénhedt csataló. Természetesen nem olvastam el a cikket, mert ahhoz én már öreg vagyok: sem időm, sem türelmem ilyesmihez.
Sok mindent el lehet mondani a Biafra-koncertről: hogy ez a Guantanamo School of Medicine-produkció voltaképp tiszta DK. Igen, olyasmi, de nekem túlzottan entellektüel. A gitározás túl metálos, hiányoznak East Bay Ray nyivákoló, disszonáns hangjai. Meg azt is túlzásnak tartom, hogy a mégoly zseniális Andrew Weiss (ha jól tudom, ő basszusozott) ujjal játsszon. A WB-ban nem láttam el a színpadig, de a bécsi Arenában ujjal pengette még a Californiát is, csak a Cambodiánál volt kénytelen pengetőt fogni. (Nem tartozik szorosan a zenei teljesítmény megítéléséhez, de én személyes sértésnek vettem – amint azt az Arena kocsmájában saját szememmel láthattam –, hogy Andrew Weiss sarut visel. Innen már csak egy lépés a mezítlábkodás.)
De vissza a zenéhez. A Guantanamo nekem olyan, mint amikor jazz-zenészek próbálnak meg punkot játszani. Csőd. Ha viszont ezt így nyitásként leszögezi magában az ember, akkor a zene kifejezetten élvezhető. Olybá vettem, hogy itt minden Biafráról szól. Ő pedig kiváló, hogy ne mondjam: tökéletes, egy punk Pavarotti.
Könnyen lehet, hogy ha meghallok valahol két taktus VHK-t, még felkapom a fejem, de mihelyst felismerem, hogy ők azok, megyek tovább a kocsmapult felé, mert azért valamivel többre van szükségem ahhoz, hogy egy másfél órás produkciót végighallgassak. Mondjuk valami olyasmire, amit Biafra produkál, ami valahonnan elindul, és tart valahová. Nagyon ósdi szemlélet. Talán. Hogy a zenének van valami mozgása. Persze lehet kísérletezni a mozdulatlan zenével is, próbálták páran, de aligha hiszem, hogy a VHK valami ilyesmire törekedne.
A hangzás pedig? Tompa volt. Ormótlan. Természetesen ezerszer jobb a semmi basszus + ordító gitárok változatnál, amikor reménytelenül elvész minden nüansz. Kétségtelen: volt valami jellege a hangzásnak, de 2010-ben ennyi talán elvárható. Gyalázat lenne, ha pontosan ott tartanánk, mint húsz évvel ezelőtt.
Fotó: Kékes Szaffi
További fotók: http://koncertfotok.blog.hu/2010/09/07/jello_biafra