Friss topikok

  • break: Enekelni is tud Halasz ur: www.youtube.com/watch?v=SXJobTFE2Ho (2013.03.12. 19:13) ALKOHOLFREI
  • fantomasyoyo: Barango for president! (2012.12.06. 04:43) MATOLCSY KEDVENC NÓTÁJA
  • barangó: @mangorlo: december 22., Dürer, QSS; (előző este, 21-én ugyanott ingyenes tribute-fest, én Clash-t... (2012.12.01. 09:50) A SAS MEG A BÉKA
  • barangó: @fanzine: hanponta=naponta (2012.04.19. 08:55) JOBB KONDÍCIÓ
  • barangó: @rokonszenves: nagyon köszönöm. a zenék persze megvannak. köszi még egyszer (2011.11.13. 21:31) EGYRŐL A KETTŐRE

Írta: barangó - 2015.09.27. 10:14

Írta: barangó - 2015.06.16. 22:49

Írta: barangó - 2015.02.15. 21:03

BETYÁRVILÁG

Írta: barangó - 2013.08.29. 14:17

Bejegyezve 2013. augusztus 15-én

Így nyáron, amikor a rekkenő hőségben a Kárpát-medence olyan, mint a bográcsgulyás, amelyet azonban nem alulról, hanem a magasból fűtenek, nem sok dolog történik a pusztában, de még a csárdában is csak a legyek zümmögése ez egyetlen említésre méltó esemény.

Ebben a zsíros csendben az asztalnál szunyókáló felkapja a fejét, ha a kocsmapultnál szóváltás alakul ki.
–        Ügyes, gyerek vagy te, hallod-e – mondja a betyár a zsiványnak –, hogy ilyen jól elintézted a mutyit.
–        Te is ügyes vagy, komám – mondja a zsivány a betyárnak, és már nyúl is a fokosa után –, merthogy uzsorára adod a kölcsönt, mint a zsidó.
–        Azt mondod, hogy zsidó vagyok? – csapja a fokosát a betyár az egyik asztal közepébe.
–        Azt éppen nem mondom, csak azt, hogy uzsorás vagy – csapja a betyár is a fokosát az asztal közepébe.
Erre már nevetgélés hallatszik az asztalok felől. – Jól beszél – mondják a népek, és kíváncsian várják a replikát.
A betyár egy hajtásra fenékig üríti a boroskancsót, megtörli a bajszát, s csak annyit kérdez:
–        Aztán ahhoz mit szólsz, ha pörre viszem a dolgot? – és földhöz csapja a kancsót.
–        Vigyed – nevet a zsivány –, jó egészséget hozzá.

Ezt még Petőfi Sándor is kevésnek találja. Nem lesz ebből Helység kalapácsa 2., gondolja magában, és kifordul a kocsmából. A nevét viselő rádió épp most mondja be, hogy nagyon zene, és hogy olyanok is fellépnek a rádióállomás által szervezett fesztiválon, mint a Kiscsillag. Nem büdös a Kossuth-díjas Lovasinak, hogy a nagyonzene rádió közös bográcsban rotyog a Kossuth-tal, amelyben a kormányfő minden szerdán megosztja velünk a véleményét, mert hát szólásszabadság van. Ezért aztán ne mondja egyetlen punkzenekar se neki, hogy kapd be, Viktor, mert még a miniszterelnöknek is van jó ízlése. Meg fokosa.

Rotyog a gulyás.

Így nyáron, amikor a rekkenő hőségben a Kárpát-medence olyan, mint a bográcsgulyás, amelyet azonban nem alulról, hanem a magasból fűtenek, nem sok dolog történik a pusztában, de még a csárdában is csak a legyek zümmögése ez egyetlen említésre méltó esemény.

Ebben a zsíros csendben az asztalnál szunyókáló felkapja a fejét, ha a kocsmapultnál szóváltás alakul ki.

–        Ügyes, gyerek vagy te, hallod-e – mondja a betyár a zsiványnak –, hogy ilyen jól elintézted a mutyit.

–        Te is ügyes vagy, komám – mondja a zsivány a betyárnak, és már nyúl is a fokosa után –, merthogy uzsorára adod a kölcsönt, mint a zsidó.

–        Azt mondod, hogy zsidó vagyok? – csapja a fokosát a betyár az egyik asztal közepébe.

–        Azt éppen nem mondom, csak azt, hogy uzsorás vagy – csapja a betyár is a fokosát az asztal közepébe.

Erre már nevetgélés hallatszik az asztalok felől. – Jól beszél – mondják a népek, és kíváncsian várják a replikát.

A betyár egy hajtásra fenékig üríti a boroskancsót, megtörli a bajszát, s csak annyit kérdez:

–        Aztán ahhoz mit szólsz, ha pörre viszem a dolgot? – és földhöz csapja a kancsót.

–        Vigyed – nevet a zsivány –, jó egészséget hozzá.

Ezt még Petőfi Sándor is kevésnek találja. Nem lesz ebből Helység kalapácsa 2., gondolja magában, és kifordul a kocsmából. A nevét viselő rádió épp most mondja be, hogy nagyon zene, és hogy olyanok is fellépnek a rádióállomás által szervezett fesztiválon, mint a Kiscsillag. Nem büdös a Kossuth-díjas Lovasinak, hogy a nagyonzene rádió közös bográcsban rotyog a Kossuth-tal, amelyben a kormányfő minden szerdán megosztja velünk a véleményét, mert hát szólásszabadság van. Ezért aztán ne mondja egyetlen punkzenekar se neki, hogy kapd be, Viktor, mert még a miniszterelnöknek is van jó ízlése. Meg fokosa.

Rotyog a gulyás.

- See more at: http://www.minimumplusz.hu/2013/08/15/betyarvilag-barango/#sthash.wsueQybm.dpuf

TÁNCRA, MAGYAR!

Írta: barangó - 2013.08.29. 14:05

Bejegyezve 2013. május 26-án

A magyar nép szaporítása lesz a kormány következő nagy napirendi pontja, tudhattam meg a minap a miniszterelnök egy elejtett félmondatából. Én ezt úgy értelmeztem, mintha Orbán egy reggel frissen kipattanva az ágyából szétnézett volna széles e határban, és kezeit összedörzsölve új tennivaló után nézett. Miután ugyanis ilyen sikeresen rendbe tették a gazdaságot, a külpolitikai megítélésünk pedig soha nem volt ennyire pazar, mert megmondtuk a németeknek, hogy dugják a tankjaikat, hirtelen nem talál magának más elfoglaltságot, mint a magyarok fogyásának megállítását.

Szólt is rögtön kedvenc államtitkárának, aki másnapra elő is rukkolt a remek ötlettel, hogy táncesteket kell szervezni az egyetemista fiataloknak. Szerinte ugyanis azért fogy a magyar, mert az egyetemistáknak nincs elég idejük és bátorságuk ismerkedni, üzekedni és sokasodni. Nosza segítsünk rajtuk.

Az államtitkár nyilván felidézte magában, hogy ő miként ismerkedett meg annak idején szíve választottjával, és rögtön fel is sejlett lelki szemei előtt egy gigászi táncest, melyen zavartan dadogó kamaszfiúk kérik táncra az iruló-piruló kamaszlányokat, hogy aztán egy forró csa-csa-csa vagy egy heves tangó közben a lány derekára csúsztassák kezüket, majd a tánctól nekihevülve azt javasolják, hogy igyanak meg egy finom, hideg limonádét, és beszélgessenek el a jövőjükről.

Balog államtitkár itt szemérmesen lehunyta lelki szemeit, mert egy érző lelkű, vallásos ember számára itt illetlen jelenetek következtek, mire azonban úja kinyitotta őket, mármint lelki szemeit, egy boldog emberpár jelent meg előtte: a szülés fáradalmait üdvözült mosollyal kipihenő anyuka és egy elérzékenyült apuka, akik boldogan nézik az ordító kisdedet, a miniszterelnök pedig odahúzhat egy strigulát a nagy mennyei táblára, ahol a magyarok lélekszámát tartja számon az Úristen. Ez bizony annyira szép álom volt, hogy menten neki is látott megszervezni ezt a gigászi táncestet Szabad egy táncra címmel. Amikor tegnap megpillantottam a hírt a Facebookon, elsőre valami gonosz tréfára gyanakodtam, de hát lássuk be, így volt ez a kormánypárt valamennyi intézkedésével, mellyel az utóbbi három évben meglepett minket.

Mielőtt még Balog államtitkár javaslatára egy újabb hadmozdulattal az iskolásokat vennék célba, és javaslatára nemi felvilágosító tanfolyamokat szerveznének kisdiákok számára, melyen idős, kopaszodó papok nádpálcával mutogatnák egy ábrán a férfi és női nemi szerv felépítését, miközben annak helyes és erkölcsös használatára is felhívnák a kíváncsi fiatalok figyelmét, javasolnám, hogy inkább indítson valaki űrexpedíciót arra a bolygóra, ahol az egész humánerőforrás-gazdálkodási államtitkárság található, mégpedig azzal az egyszerű üzenettel, hogy itt, a földön 2013-at írunk, és az ivarérett fiataloknak nincsenek ismerkedési problémáik. Kefélnek mint a nyulak, ha kedvük tartja, csak megtanultak védekezni is.

Úgy látom, hogy ez a kedves gesztus a kormány részéről csupán egy nagyobb intézkedéssorozat első etapja. A szelíd rábeszélés, melyet majd kevésbé szelíd noszogatás követ, ha egy éven belül nem javul számottevően a népesedési mutatónk, és még Matolcsy György sem tudja bebizonyítani, miként növekedett a gyermekcsinálási kedv néhány kormányintézkedés hatására.

Ha eljön ez a pillanat, akkor ismét előkerül a nádpálca, de most már nem mutogatási célzattal, hanem hogy körmöst osszanak vele. A gyermekteleneket kukoricára térdepeltetik, és a NAV-ot egy új adónem beszedésével bízzák majd meg, mellyel a gyermeknemzésre csekély vagy semmilyen hajlandóságot nem mutató férfiakat és nőket igyekeznek jobb belátásra bírni.

Nem tehetek róla, de az állam népszaporító igyekezetéről nekem már megint a nácik jutnak eszembe, akik a háború utolsó évében rájöttek, hogy a frontokon végbement drasztikus népességcsökkenés ellensúlyozására hasonlóképpen drasztikus népességpótlásra van szükség, ezért a hátország bizonyos szanatóriumszerű intézményeiben összegyűjtötték a potenciális német anyák egyébként önként vállalkozó tömegeit, és odavezényeltek néhány SS-alakulatot, akiknek az volt a feladatuk, hogy értékes árja spermáikat minden mennyiségben és válogatás nélkül belejuttassák az árja hüvelyekbe. El lehet képzelni, mekkora örömmel tették ezt az SS-fiúk: nem kellett vigyázni, szabadon váltogathatták a nőket, s gondolom, amúgy is arany életük volt, mert fehérjedús étkezést is biztosítottak számukra, ami a háború utolsó évében nem volt csekélység.

Bár a nácik elkövettek néhány csúnya dolgot is, nem kell azért a fürdővízzel a gyereket is kiönteni, és csípőből elvetni minden ötletüket. Más kérdés, hogy a német nép nem ennek a korszakalkotó ötletnek a hatására, hanem a háború befejeződésének és az életkörülmények látványos javulásának köszönhetően kezdett el ismét gyarapodni.

Kategória: | Kiemelt cikk, Magyar igazság

[Barangó] Táncra, magyar!

A magyar nép szaporítása lesz a kormány következő nagy napirendi pontja, tudhattam meg a minap a miniszterelnök egy elejtett félmondatából. Én ezt úgy értelmeztem, mintha Orbán egy reggel frissen kipattanva az ágyából szétnézett volna széles e határban, és kezeit összedörzsölve új tennivaló után nézett.

Miután ugyanis ilyen sikeresen rendbe tették a gazdaságot, a külpolitikai megítélésünk pedig soha nem volt ennyire pazar, mert megmondtuk a németeknek, hogy hova dugják a tankjaikat, hirtelen nem talál magának más elfoglaltságot, mint a magyarok fogyásának megállítását.

Szólt is rögtön kedvenc államtitkárának, aki másnapra elő is rukkolt a remek ötlettel, hogy táncesteket kell szervezni az egyetemista fiataloknak. Szerinte ugyanis azért fogy a magyar, mert az egyetemistáknak nincs elég idejük és bátorságuk ismerkedni, üzekedni és sokasodni. Nosza segítsünk rajtuk.

Az államtitkár nyilván felidézte magában, hogy ő miként ismerkedett meg annak idején szíve választottjával, és rögtön fel is sejlett lelki szemei előtt egy gigászi táncest, melyen zavartan dadogó kamasz fiúk kérik táncra az iruló-piruló kamaszlányokat, hogy aztán egy forró csa-csa-csa vagy egy heves tangó közben a lány derekára csúsztassák kezüket, majd a tánctól nekihevülve azt javasolják, hogy igyanak meg egy finom, hideg limonádét, és beszélgessenek el a jövőjükről.

Balog államtitkár itt szemérmesen lehunyta lelki szemeit, mert egy érző lelkű, vallásos ember számára itt illetlen jelenetek következtek, mire azonban újra kinyitotta őket, mármint lelki szemeit, egy boldog emberpár jelent meg előtte: a szülés fáradalmait üdvözült mosollyal kipihenő anyuka és egy elérzékenyült apuka, akik boldogan nézik az ordító kisdedet, a miniszterelnök pedig odahúzhat egy strigulát a nagy mennyei táblára, ahol a magyarok lélekszámát tartja számon az Úristen. Ez bizony annyira szép álom volt, hogy menten neki is látott megszervezni ezt a gigászi táncestet Szabad egy táncra címmel. Amikor tegnap megpillantottam a hírt a Facebookon, elsőre valami gonosz tréfára gyanakodtam, de hát lássuk be, így volt ez a kormánypárt valamennyi intézkedésével, mellyel az utóbbi három évben meglepett minket.

Mielőtt még Balog államtitkár javaslatára egy újabb hadmozdulattal az iskolásokat vennék célba, és nemi felvilágosító tanfolyamokat szerveznének kisdiákok számára, melyen idős, kopaszodó papok nádpálcával mutogatnák egy ábrán a férfi és női nemi szerv felépítését, miközben annak helyes és erkölcsös használatára is felhívnák a kíváncsi fiatalok figyelmét, javasolnám, hogy inkább indítson valaki űrexpedíciót arra a bolygóra, ahol az egész humánerőforrás-gazdálkodási államtitkárság található, mégpedig azzal az egyszerű üzenettel, hogy itt, a földön 2013-at írunk, és az ivarérett fiataloknak nincsenek ismerkedési problémáik. Kefélnek mint a nyulak, ha kedvük tartja, csak megtanultak védekezni is.

Úgy látom, hogy ez a kedves gesztus a kormány részéről csupán egy nagyobb intézkedéssorozat első etapja. A szelíd rábeszélés, melyet majd kevésbé szelíd noszogatás követ, ha egy éven belül nem javul számottevően a népesedési mutatónk, és még Matolcsy György sem tudja bebizonyítani, miként növekedett a gyermekcsinálási kedv néhány kormányintézkedés hatására.

Ha eljön ez a pillanat, akkor ismét előkerül a nádpálca, de most már nem mutogatási célzattal, hanem hogy körmöst osszanak vele. A gyermekteleneket kukoricára térdepeltetik, és a NAV-ot egy új adónem beszedésével bízzák majd meg, mellyel a gyermeknemzésre csekély vagy semmilyen hajlandóságot nem mutató férfiakat és nőket igyekeznek jobb belátásra bírni.

Nem tehetek róla, de az állam népszaporító igyekezetéről nekem már megint a nácik jutnak eszembe, akik a háború utolsó évében rájöttek, hogy a frontokon végbement drasztikus népességcsökkenés ellensúlyozására hasonlóképpen drasztikus népességpótlásra van szükség, ezért a hátország bizonyos szanatóriumszerű intézményeiben összegyűjtötték a potenciális német anyák egyébként önként vállalkozó tömegeit, és odavezényeltek néhány SS-alakulatot, akiknek az volt a feladatuk, hogy értékes árja spermáikat minden mennyiségben és válogatás nélkül belejuttassák az árja hüvelyekbe. El lehet képzelni, mekkora örömmel tették ezt az SS-fiúk: nem kellett vigyázni, szabadon váltogathatták a nőket, s gondolom, amúgy is arany életük volt, mert fehérjedús étkezést is biztosítottak számukra, ami a háború utolsó évében nem volt csekélység.

Bár a nácik elkövettek néhány csúnya dolgot is, nem kell azért a fürdővízzel a gyereket is kiönteni, és csípőből elvetni minden ötletüket. Más kérdés, hogy a német nép nem ennek a korszakalkotó ötletnek a hatására, hanem a háború befejeződésének és az életkörülmények látványos javulásának köszönhetően kezdett el ismét gyarapodni.

- See more at: http://www.minimumplusz.hu/2013/05/24/tancra-magyar/#sthash.m09aqrCB.dpuf

DAVID GERENDA

Írta: barangó - 2013.05.06. 12:56

A regnáló kormány hajmeresztő hülyeségei nap mint nap elegendő okot szolgáltatnak arra, hogy már kora reggel felhúzzam magam a belpolitika történésein, és estefelé néha már képtelen vagyok eldönteni, hogy aznap mi hozott ki leginkább a sodromból.Tegnap például a kormánypárt kommunikációs nagyágyúja, Kocsis Máté kapta a tíz pontot a következő mondatáért: „Arra kérjük Bajnai Gordont, hívja vissza … a felheccelt fiatalokat”, akiknek lám, még a húsvéti ünnep sem szent. Előző este a kormány nemzetközi kommunikációért felelős helyettes államtitkára a német médiát fenyegette meg, hogy jogi válaszlépéseket fontolgatunk a minket gúnyoló animációs film miatt, úgyhogy aznap ő volt a nyerő.

Amint látjuk, a mezőny igen erős, ezért is elismerés illeti Gerendai Sziget Károlyt, akinek az idei rendezvényről kiadott kommünikéje csak ma, két nap késéssel jutott el hozzám, de azonnal kiverte a biztosítékot, és ma már történhet bármi, övé a babér. Olvasása közben folyamatos émelygést éreztem, mert nyilvánvaló, hogy ez a falusi búcsúk színvonalát is alulról súroló vasári giccsözön tényleg túlmegy minden határon, de végül inkább csak legyintettem az egészre, sosem voltam Sziget-fan, ez meg már végképp nem nekem szól.

Már lapoztam is volna tovább, amikor megakadt a szemem a következő mondaton: „A főszervező kiemelte, hogy a Fesztiválköztársaság működési modellje az anarchoszindikalista bázisdemokrácián alapszik, egy vezető nélküli demokratikus működési forma.” Félreértés ne essék, nincs azzal semmi baj, hogy valakiből pénzember lesz, elvégre kapitalizmusban élünk, mindenki szabadon választ magának élethivatást, és ha sikeres, csak gratulálni tudunk hozzá. Még csak milliomos biznisz-csótánynak sem nevezném az illetőt, ha. Ha nem kezd nekem itt anarchoszindikalizmusról handabandázni.

Sosem értettem, egyes emberek miért nem tudják elviselni, hogy imidzsük egyszer s mindenkorra megváltozott, hogy ők már nem azok, akinek hinni szeretnék magukat. Ugyanilyen nevetségesnek találtam annak idején Müller Péter Szalámit is, amikor vagy tíz évvel ezelőtt egy HVG-portéban azt fejtegette, hogy bár valóban sikeres üzletember lett belőle, a lelke mélyen megmaradt költőnek. Ott ül a Sziget-irodán, körötte zajlik az üzleti élet, de ő ezt meg se hallja, mert egy papír felett rímeken mereng.

Sajnos nem tudom már szó szerint idézni szavait ennyi idő távolából, de már akkor is ugyanezt a hányingert érzetem, amit ma, Gerendai anarchoszindikalista eszmefuttatásának olvasásakor. Jóllehet Péter azóta egy jókora összeggel kiszállt a bizniszből, és azóta biztos még többet mereng, de itt van nekünk helyette Károly, aki a szíve mélyén megmaradt anarchistának. Pedig példát vehetne a kormánypárt vezetőiről. Őket már régen nem zavarja, hogy semmi közük egykori önmagukhoz, ha egyáltalán volt nekik ilyen, és szemrebbenés nélkül adnak parancsot a Lendvay utcai székház ellen tüntetésre készülő fiatalok előzetes letartóztatására.

Persze a kormánypárt soraiban is felnőtt közben egy új nemzedék, amely már a Fidelitas nevű képződményből bújt elő. Ők sohasem szagoltak puskaport, és valóban remek báb vált belőlük. Szíjjártó Péter például nagyon ügyesen tüntette ki a minap a Gazprom-vezért. Az eseményről szóló hivatalos beszámoló valódi időutazás volt a nyolcvanas évekbe: „A magyar–orosz kapcsolatok fejlesztése érdekében végzett tevékenysége elismeréseként…”, nagyjából itt ásítottam először.

Szóval ezeknek a Szíjjártó-féle Fidelitas-fiókáknak sohasem okozott problémát, hogy unalmas kormányapparatcsikokká váljanak, mert eleve erre gyártották őket. Nem tudom, hogy a Fidesz jelenlegi vezérkarának idősebb tagjai hosszú évtizedek gyötrelmes belső vívódásai után váltottak-e stílust, de akárhogyan is történt, az eredmény meggyőző, mert amikor szembesítik őket egykori kijelentéseikkel, szemük sem rebben. Tudomásul vették, hogy ők már nem azok, akik voltak, és nem is szeretnék annak hinni magukat, ami szerintem derék dolog. Ezért kedves Károly, hagyjuk ezt az anarchoiszindikalista szarságot, és örüljünk együtt David Guettának.

KÓSA LAJOS, A SZELÍD MOTOROS

Írta: barangó - 2013.05.06. 12:49

Kis robogóján, nagy bukósisakban megjelent a Lendvay utcában Kósa Lajos, hogy ismertesse a Fidesz tetszetős és nem kevésbé kiérlelt álláspontját, melyet a csütörtöki székházfoglalással kapcsolatban alakítottak ki.

A sajtótájékoztatóhoz persze levette a bukósisakot és a tőle megszokott együgyű magabiztossággal adta elő a Fidesz helyzetértékelését, mely valljuk be, kerek kis történet, és adott esetben még arra is alkalmas, hogy a gondolkodásra rest elméket meggyőzze.

Eszerint vannak a jobboldali szélsőségesek, a sokak által méltán rettegett gárdisták, és vannak a balliberál gárdisták, akiknek randalírozását a kormány ugyanúgy nem fogja eltűrni, mint a hasonszőrű szélsőjobbosokét.

Én már itt elakadtam, hiszen a Magyar Gárda tagjai a nyilas uniformis költői újragondolásával is kifejezték történelmi szimpátiájukat, a csütörtöki székházfoglalók esetében viszont hiába keresi az ember a Lenin-fiúk, vagy az ÁVH külsőségeit, de senkit ne tévesszen meg a látszat. Ezek a fiúk-lányok is az Andrássy út 60. irányából érkeztek, és vérszomjas tekintetükből tisztán ki lehetett olvasni, hogy adott esetben nem kegyelmeznének a munkáshatalom ellenségeinek.

Kósa Lajos tetszetős érvelését hallgatva csak azon gondolkodtam el, hogy ezt az instant baromságot mennyi idő alatt brénsztormingolták össze a fiúk. Avagy lehet, hogy a kormánypárti frizsider minden polcán van valami előrecsomagolt magyarázat a hasonló esetekre, és amikor jön egy ilyen spontán népharag, akkor csak előveszik, felmelegítik, és a főnök odaszól, hogy: „Lajoskám, motorozz már le a Lendvayba, és etesd meg az újságírókkal ezt a szart.”

Én ezt a változatot tartom életszerűbbnek, bár az sem kizárt, hogy személyesen Kósa Lajos buksi fejéből pattant elő a balliberális gárdisták tetszetős képzete. Akár így volt, akár csapatmunka áll a háttérben, akár előrecsomagolt maszlagról van szó, csak gratulálni tudunk hozzá. Kósa magabiztossága csak akkor ingott meg néhány röpke pillanatra, amikor az újságírók felvetették, hogy szeretnék megtekinteni a csütörtöki attak során keletkezett állítólag félmilliós károkat. Kósa zavart félmondatokban hárította el az ötletet, hogy a károk egy részét már helyreállították, mert a tüntetők ugyan betörtek egy ajtót, de azt már lecserélték, úgyhogy nincs mit nézni, menjen mindenki békével. Ő maga is ezt cselekedte, felvette a bukósisakját, felpattant motorjára és elrobogott.

Kósa azonban, ismerjük el, mindenképp fajsúlyosabb funkcionáriusnak tekinthető, mint a kormánypárti reakciók első felvonásában a helyszínre látogató Kocsis–Selmeczi páros, akiket valószínűleg azért húztak elő a kalapból, hogy bohózatba fullasszák ezt a megmozdulást. Hogyan is értelmezhető másképp a Selmeczi-féle süteményötlet? Kár, hogy nem húsvét táján került sor erre a jelenetre, mert akkor a Fidesz nagyasszonyának sikerült volna újrahasznosítani a családi ebédből megmaradt bejglit.

Ismét csak azon gondolkodtam el, kinek az ötlete lehetett, hogy „sütiztessük be a fiatalokat”. Selmeczi Gabriella talán maga sem veszi észre, hogy őt már felettesei is csak akkor veszik elő, ha valami orbitálisan ostoba bejelentésre készülnek. Egy guminő kétségkívül olcsóbb megoldás lenne, de ne hanyagoljuk el a személyiség varázsát.

Kocsis Mátét viszont óvatlanság lenne egy, Selmeczihez hasonló bohócnak titulálni. Ne feledkezzünk meg róla, hogy alig egy nappal korábban ő volt a kormányvélemény szócsöve, amikor közölték a Nyugattal, hogy ismét rosszindulatúan félreértik az alkotmány-barkácsolással kapcsolatos szándékot. Úgyhogy Kocsis Máté személyében minden bizonnyal a Fidesz új kommunikációs csodafegyverét tisztelhetjük.

Azért persze még igyekeznie kell, ha ő is szeretné néhány aranyköpéssel beírni a nevét a magyar politika történetébe. A ballib gárdistás gondolatkísérlet elég magasra tette a lécet.

ALKOHOLFREI

Írta: barangó - 2013.03.12. 15:37

(Megjelent február 27-én)

Nincs abban semmi meglepő, ha egy politikusról, netán államtitkárról is kiderül, hogy egykor volt valami köze az underground zenei szcénához.

Úgyhogy nem lepődtem meg én sem, amikor a Magyar Narancs múlt heti számában azt olvastam, hogy a kulturális államtitkárrá kinevezett Halász János a nyolcvanas években a debreceni PG Csoport nevű zenekar egyfajta menedzsereként tevékenykedett. Szerintem az is derék dolog, hogy e formáció frontemberéből, Jantyik Zsoltból azóta derecskei alpolgármester, debreceni művelődésiközpont-igazgató, ilyen-olyan testületek (pl. megyei közgyűlés) tagja lett.

Azt találom csak kissé viccesnek, hogy a Narancs szerint „Halász egyik visszaemlékezésében külön is hangsúlyozta, hogy a Szép Klubban [ez egy „alternatív kulturális műhely volt Debrecenben, melyet Jantyik Zsolttal közösen működtettek] minden alkoholmentes volt és ingyenes”. Távol álljon tőlem, hogy az efféle visszaemlékezések hitelességét vonjam kétségbe, annál is inkább, mert sosem jártam a debreceni Szép Klubban, annyit viszont bizton állíthatok, hogy az ún. „alternatív” klubok nem igazán voltak „alkoholmentesek”.

Jantyik Zsolt a 90-es évek elején egy rövid időre átköltözött Miskolcra, ahol a Vian Klub remek kocsmárosaként és koncertszervezőjeként ismertem meg. Tényleg maximálisan elégedett voltam tevékenységével, nagyon jó házi sört csapolt, és elég volt zárórakor fizetni, ami akkoriban az ilyen klubokban egyáltalán nem volt szokás.

Arról szeretném tehát lebeszélni a leendő államtitkárokat, hogy amikor már sejtik, hogy elkerülhetetlenül közeleg kinevezésük időpontja, ne érezzenek ellenállhatatlan késztetést múltjuk kisstílű kozmetikázgatására. Ugyan mi szégyellnivaló lenne abban, ha a szavazók azt feltételeznék kedvenc kormányuk frissen kinevezett államtitkáráról, hogy egyetemistaként egy olyan klubban tevékenykedett, ahol netán alkoholt is mértek.

Igaz is, most jut eszembe: volt egy miskolci művház, ahol a 80-as évek végén valóban nem lehetett szeszt kapni, de mi fogtuk magunkat, és kimentünk a sarki presszóba. Jómagam most aggódhatok, mit fogok majd kitalálni az utóbbi harminc évben elkövetett kocsmázásaimról, ha valaki megpróbál kinevezni államtitkárrá.

Persze mit akadok fenn a múlt átköltésén, amikor a kormányfő egyenesen a magyar irodalom klasszikusainak átköltésén fáradozik. Az országértékelő beszédet elemző politológusok csupán találgatták, hogy Orbán vajon maga választotta-e be a Márai-idézetként felkonferált Ottlik-mondatot, vagy a beszédírók hibáztak ismét. Mert állítólag ez a baklövést már tavaly is elkövette valaki. Bevallom, ezt én sem szúrtam volna ki, mert nem tudhatja az ember kívülről az Iskola a határon minden mondatát. A malőr azonban elgondolkodtató. Hogyan történhetett a tévedés?

A miniszterelnök egy fárasztó nap után leül olvasni a karosszékébe. Véletlenül kezébe akad az Ottlik-regény, amely ott hever. Rá se pillant a borítóra, felüti valahol, és olvasni kezdi. Hamarosan odaér a kérdéses mondathoz, és felcsillan fáradt szeme. Ez gyönyörű. Újra és újra elolvassa. Fog egy darab papírt, és gyorsan lejegyzi a kérdéses sorokat. Mindeközben eszébe sem jut megnézni a borítót. Miért is tenné? Ez a mondat annyira szép, hogy csakis Márai írhatta.

Ha mégsem így történt, akkor tényleg nem értem, miért nem szóltak neki tavaly, és ha szóltak, akkor miért hibázott ismét. Talán arra gondolt, hogy ha valamit sokszor elmondunk, akkor igazzá válhat? Például ha azt mantrázzuk, hogy országunk jobban teljesít, akkor egy napon ez is beteljesül? Politikailag elkötelezett irodalomtörténészek kis csoportja talán már dolgozik rajta, hogy bebizonyítsa, Ottlik csak idézte a kérdéses mondatot egy azóta elkallódott Márai-írásból.

DZSINGISZ KÁN

Írta: barangó - 2013.03.12. 15:34

(Megjelent február 19-én)

Egy közszereplőről adott esetben sokat elárulhat, hogy magánemberként milyen az ízlése.

Persze ebből sem szabad végzetes következtetéseket levonni. Például badarság lenne azt állítani, hogy XVI. Benedictus pápának a macskák iránt tanúsított rokonszenve szoros összefüggésben állna azzal, hogy a történelemben másodikként mondott le önként a katolikus egyházfői méltóságról. Bár én itt is hajlamos lennék bizonyos összefüggések megsejtésére.

A zenei ízlés azonban mindennél árulkodóbb. Tudom, hogy dőre időpocsékolás, de évek óta sokat   töröm a fejem azon, hogy vajon milyen zenéket hallgatnak a jelenlegi kormánypárt tagjai, legfőképpen maga a miniszterelnök. Nagyon hálás voltam, amikor Bayer Zsolt egyik írásából megtudtam, hogy ő a Pink Floydon nőtt fel. Sajnos én is, úgyhogy akaratom ellenére is kívülről tudom a The Wall dalszövegeit. Ez az album akkoriban megkerülhetetlen volt.

Más kérdés, hogy én már akkor is viszolyogtam ettől az olcsó, vásári szentimentalizmustól és szájbarágós világértelmezéstől, Zsolt viszont ma sem szégyelli bevallani, hogy „Semjén Zsolt barátomnál hallgattuk először, aki osztálytársam volt a Szilágyiban (most már két fiam is odajár, Istenem…), egy akkoriban igen menőnek számító Teslán, a Yugoton kiadásában. Az összes Pink Floyd-albumot.”

 Hát igen. A zene manapság fontos eleme az emberi érintkezésnek. Nem létezik, hogy Orbánnak ne lenne kedvenc zenekara. Sajnos a kelleténél sűrűbben töröm ilyen marhaságokon a fejem. A ma reggeli Népszabadságnak hála azonban nemcsak a kormányfő, de a köztársasági elnök, a külügy- és az emberierőforrás-miniszter ízlésével kapcsolatban is fontos információkhoz jutottam.

 Utcai posztereken már hetek óta feltűnt egy bizonyos Leslie Mándoki-koncert dátuma és helyszíne. Sajnos nem tudtam hová helyezni ezt a névkombinációt, és még az előadóművészek esetében kifejezetten kínosnak mondható bajuszviselet sem keltette fel az érdeklődésemet. Pedig ha utánanéztem volna, hamar megtudom, hogy az 1979-ben alakult Dschinghis Khan zenekar egyik tagjáról van szó, egy magyar emberről, aki sokra vitte.

A Bernd Meinunger névre hallgató német szövegíró-producer-popmágnás által jegyzett, Dschinghis Khan című dal szövege arról szól, hogy Dzsingisz kán a puszták ura, lóháton lovagol ezer férfi, de előttük ő lovagol, és mind őt követik vakon, lovaik patkója nyomán száll a por. A sátrába visz minden nőt, aki tetszik neki, és az járja róla, hogy nem volt olyan nő, aki ne szerette volna őt. Hét gyermeket nemzett egy éjszaka, és az ellenségein csak nevetett, mert az erejének senki sem tudott ellenállni. Retteg tőle minden nép, mert villám és mennydörgés sem tartja fel őt.

A szövegíró továbbá felszólít valakiket, hogy hozzanak vodkát. Jó ötlet, csak az a gond, hogy ez az ital nem annyira a tatárok kedvence volt, mintsem az általuk sanyargatott oroszoké, de ne akadjunk fenn minden apróságon. Elhangzik még egy felszólítás arra vonatkozólag, hogy igyon és küzdjön mindenki, ami valljuk be, minden helyzetben nagyon hasznos útmutatás. Nagyjából ennyi tudható meg a dal szövegéből, de bevallom, rám mindig is a „ho-ho-ho-hó”, és „ha-ha-ha-há” szövegrészletek gyakorolták a legelemibb hatást.

Már épp hajlottam rá, hogy kapcsolatot véljek felfedezni a magyar kormány dacos Kelet-politikája és a dal naiv Ázsia-nosztalgiája között, amikor a cikket újraolvasva feltűnt, hogy a koncerten jelen volt még „Edmund Stoibert egykorvolt bajor ormányfő meg egy csomó olyan német vállalat és konszern vezetője, amelyekkel a producer és zeneszerző Mándoki üzleti kapcsolatban állt az elmúlt évtizedekben.” Ajjaj.

Nagyon zavaros történelemszemlélet rajzolódik ki ebből a felállásból. Mert egyrészt ott vannak a tatárok, akik 1241-ben, a rettegett kán halála után mintegy tizenöt évvel lerohanták Magyarországot, aztán ott vannak a németek, akiket mi rohantunk le néhány száz évvel azelőtt, majd ők rohantak le minket nagyjából hetven éve, és most pénzt tarhálunk tőlük. Aztán itt van ez a Mándoky, aki németekkel üzletel, Dzsingiz kánról énekel, és most koncertvendégei között tudhatja a magyar kormány- és államfőt. Ebbe még az én fejem is belefájdul.

Egyvalamiben azonban biztos vagyok: mindig is jól sejtettem az ország vezetőiről, hogy botfülük van. Kétságbe azért nem kell esni, hisz mindig van remény, ezt a fogyatékosságot rendkívül egyszerű leplezni. Klasszikus zenei előadásokra kell járni, és nagyon kell figyelni, hogy mikor tapsolnak a többiek. Egy idő után menni fog.

VASEMBER

Írta: barangó - 2013.03.12. 15:33

(Megjelent február 14-én)

Tegnap este kicsit későn vacsoráztam, így nyugtalanul aludtam. Azt álmodtam, hogy L. Simon László művelődésügyi államtitkár, maga is többkötetes költő, szigorú szavakkal bírálja a híres Black Sabbath-klasszikusra, az Iron Manre írt magyar változatomat, annak is azt a két sorát

„Futni nem tud ő / Akadályozza a vastüdő.” Álmomban az államtitkár azzal érvelt, hogy nem stimmel a szótagszám, mert az első sor öt szótagot számlál, míg a második kilencet. Azzal vágtam vissza, hogy előbb hallgassa meg a Vasembert, és meglátja, minden stimmel.

Itt ébredtem fel, a szívem összevissza kalapált, de hamarosan megnyugodtam, mert eszembe jutott, hogy a kormány illetékese egyes értesülések szerint holnap jelenti be L. Simon lecserélését. Állítólag az volt vele a baj, hogy megpróbált visszaszerezni bizonyos, a tárcától elvándorolt jogköröket, melyekkel az MMA-t készültek felruházni. Én ehhez nemigen értek, de állítólag tény, hogy nehezen találta meg a hangot Fekete Györggyel. Nos, ezen nincs mit csodálkozni. Lehet, hogy L. Simon nem ismeri az Iron Mant, de azért bizonyos stílusérzék meglétét aligha lehet eltagadni tőle, és valószínűleg az ő gyomra is összerándult, amikor a következő Fekete Görgy-nyilatkozatot olvasta: „Kihordtam a csecsemőt, most szokik le az anyatejről, el akarom juttatni az iskoláig.”

Ismerjük el, nem kell ahhoz művelődésügyi államtitkárnak és költőnek lenni, hogy valaki elejtse a kiskanalat egy ilyen mondatszörny hallatán. Elég, ha az illető kijárta a nyolc általánost, életében elolvasott legalább egy könyvet vagy megtanult kívülről egy verset, netán megfogalmazott egy képeslapot a Balatonról, hogy a mondat kiagyalója helyett is elszégyellje magát. Az MMA ura minden bizonnyal azért fogalmazott így, mert szerinte ez szellemes, fennkölt vagy tudom is én, milyen.

Nagyjából egy hónappal ezelőtt a Havas Henrik vezette Cilvil a pályán című tévéműsor résztvevői Fekete György munkásságáról vitatkoztak. Többen osztották a műsorvezető véleményét, aki váltig állította, hogy az MMA vezetője pocsék képzőművész. Egyedül a Heti Választól érkezett Stumpf András állította, hogy ezt ők aligha dönthetik el, mert egyikük sem kompetens. Szerinte ugyanis nem ez a baj Feketével. Neki volt igaza.

Hagyni kell kibontakozni a fiúkat, előbb-utóbb mondanak ők olyat, amiről már mindenki eldöntheti, milyen esztétikai érzékkel áldotta meg a magyarok istene az alkotót. Mert aki egyszer megszédült már a hatalom mámorától, az könnyen elveszíti józan ítélőképességét, ráébred, hogy nemcsak képzőművészként jelentős, de minden bizonnyal a költészetnek is avatott művelője. Feltehetőleg William Blake életműve adhatott bátorítást Feketének.

És akkor most dőljünk hátra, ha van két szabad percünk, és van egy jó karosszékünk. Hunyjuk le a szemünket, és képzeljük magunk elé Fekete György csinos hajkoronáját, kedves mosolyát, és engedjük szabadjára a fantáziánkat. Lelki szemeink előtt jelenjen meg, amint ez az éteri jelenség kihord egy csecsemőt, előveszi emlőjét, szoptatja a kicsit, majd miután észreveszi, hogy a kicsi már nem kívánja az ő tejét, kézen fogja, és elindul vele az iskolába.

A bátrabbak megpróbálkozhatnak a látomás képi megjelenítésével. Támogatásért pedig bátran forduljanak az MMA-hoz.

POKOLBA A PÍSZÍVEL

Írta: barangó - 2013.02.15. 10:47

(Megj.: február 8-án)

Az ATV néhány nappal ezelőtti, Húzós című műsorában Grecsó Krisztián nagyon szerényen úgy nyilatkozott, hogy csak örülni tud a Katona József Színház Cigányok című előadása körül támadt vitának.Történt ugyanis, hogy fiatal nézők egy csoportja sérelmezte a darab hangvételét. Azt, hogy a cigányságot nem kellő körültekintéssel, nem elég árnyaltan, nem elég empátiával ábrázolja az előadás. Ha ez a bírálat a kritika műfajában fogalmazódik meg, akkor nem sokan figyelnek fel rá, a megfogalmazók ezért inkább a nyílt levél műfaját választották, aminek persze azonnal hírértéke lett.

Tersánszkytól és Grecsótól eleget olvastam ahhoz, hogy vakon megbízzak bennük, a szóban forgó művet azonban nem ismerem, mint ahogy az előadást sem láttam, de talán jobb is így, mert most azzal találnék érvelni, hogy ezek igazi remekművek, és a darab rendezése, előadása is páratlan élmény. Ez persze valószínűleg így is van, de ezt most hagyjuk. Ugyanis ha ócska fércművekről és csapnivaló rendezésről lenne szó, a sértődésre akkor sem lehetne oka senkinek. Nagyon egyszerű oknál fogva: egy színdarab, illetve annak előadása a művészet felségterülete, eltérően például parlamenti felszólalásoktól, amelyeken nyugodtan lehet háborogni.

Az angolszász könyvkiadás határozott különbséget tesz fiction és non fiction között. Ez a felosztás egyértelművé teszi, hogy míg a non fiction kategóriában kiadott könyvek szerzőin bárki és bármikor számon kérheti a hétköznapi értelemben vett hitelességet, vagyis hogy a leírt tények megfelelnek-e a valóságnak, addig a másik kategória, a fiction nagyjából bárkiről és bármiről azt állít, amit akar.

Persze lehet, hogy hülyeséget beszélek, mert számos olyan fikciós műbe kötöttek már bele, amelynek elejéről kimaradt az „e regény szereplői csupán kitalált személyek, a képzelet szülöttei, és bármely, a valósággal mutatott hasonlóság csupán a véletlen műve” kitétel, és egyes szereplők magukra ismerve nyilvánosan felelősségre vonták vagy egyenesen be is perelték a szerzőt.

Számtalan humoros történet ismert ezzel kapcsolatban. Például Hrabal Véres történeteiből, ahol az író elbeszéli, hogy bizonyos Pešak úr rágalmazásért és becsületsértésért perelte be őt, mert a Táncórák idősebbeknek és haladóknak című regényében így írt az apjáról: „Egyik kezével a biciklit fogta, a másikkal meg hugyozott.” Pešak úr ezt szemenszedett rágalomnak és édesapja szándékos lejáratásának tartotta. De állítólag Grecsó valamely elbeszélésének egyik szereplője a neve megváltoztatása ellenére is magára ismert, és később határozottan tagadta, hogy ő Szegedre járna daueroltatni a haját.

Nagy pácban találhatja magát tehát az a szerző, aki elfelejti odaírni regénye elé a figyelmeztetést, ami adott esetben olyan fontos tartozéka lehet egy könyvnek, mint a „kérdezze meg orvosát vagy gyógyszerészét” egy medicina esetében. Ha nincs ott, könnyen beperelhetik a gyártót.

A Cigányok előadását bíráló nézők csapata szerencsére egy nagyon visszafogott modorban és valódi észérvekkel vitatkozó valakit küldött el az ATV egy másik műsorába, a szerda reggeli Start-ba, aki arra a kérdésre, hogy azért ugye nem bánja, ha a színdarabot továbbra is változatlan formában adja elő a színház, azt a választ adta, hogy nem bánja. A kérdés kedvesen provokatív volt, amire aligha érkezhetett volna más válasz. Nehezen tudom elképzelni ugyanis, hogy azt felelje a riportalany: „Határozott kérésünk, hogy írják át a színdarabot.”

Ugyanakkor mintha elhangzott volna olyasmi, hogy a szerzőnek ki kellett volna kérnie egy vagy több szociológus véleményét, ami azért kissé meredek. Ilyen alapon akár azt is elvárhatnánk, hogy lírai művek születésébe is engedtessék meg valamilyen fokú beleszólás a szakértők részéről. Felsóhajt például a költő, hogy de gyönyörű ez a kikelet, vagy milyen szomorú ez az ősz, de mindig legyen ott mellette egy meteorológus, aki figyelmezteti, hogy ezt a szépséges tavaszi napot követik még borúsabb, sőt fagyosabb időszakok is, amint a lombok hullása se tévessze meg a poétát: október végén szinte nyári melegre számíthatunk.

Amúgy a felháborodók kis csapata miért nem rója fel mondjuk Dopemannek, hogy dalaiban olykor gengszterként ábrázolta önmagát s ezzel a cigányságot? Dopeman valószínűleg keresetlen szavakkal küldene el bárkit, aki megpróbálná megmondani neki, hogy mit ne csináljon, és jól tenné. Vagy hogy mást ne mondjak, épp e percekben megy a tévében a Kalandorok című magyar road-movie, annak is egyik legemlékezetesebb jelenete, amikor a nagyapát, fiát és unokáját cigányok látják vendégül. Ha úgy vesszük, ez is egyoldalúan ábrázolja a cigányságot. De ne vegyük úgy, mert a film legjobb jeleneteit kellene szemétbe dobni, ha hallgatna valaki az ilyen bírálatokra.

A píszí (politikailag korrekt) személetmód viszolyogtató közelségét érzem az efféle megközelítésekben. A píszí a kreativitás legkomiszabb gyilkosa. Veszélyesebb a cenzúránál. Nincs persze semmi baj vele, ha közéleti szereplőkre, politikusokra vonatkozik, ők ugyanis rúgóra járó játékszerek, akiknek semmi szükségük a kreativitásra. Rendkívül egyszerű tehát a képlet: alkotó emberek –függetlenül az alkotás esztétikai minőségétől – nagyjából bármit írhatnak-mondhatnak, politikusok, közszereplők viszont nem. Az ő fizetésük viszont sohasem késik két-három hónapot, úgyhogy joggal várható el tőlük ennyi fáradozás.

Minthogy a szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága mindent felülír, a háborgók nyugodtan mondják el véleményüket a jövőben is, de jobbat mondok: ha nem tetszik nekik egy színdarab, írjanak vagy rendezzenek jobbat. Nem lesz könnyű dolguk.

+–1 %

Írta: barangó - 2013.02.12. 12:21

(Megj.: február 1-jén a Minimum +-on)

Tudjuk jól, hogy a pártok népszerűségi indexének 1-2 százalékos ide-oda ingadozása semmit sem jelent, most azonban mégis elgondolkodtatott az a hír, hogy az ellenzék egyéb erőinek népszerűség-csökkenése mellett egy százalékkal nőtt a kormánypárt, és ugyancsak egy százalékkal emelkedett a szocialisták támogatottsága. Erősen gyanítom, hogy a baloldal nem a mostanában megindított, meglehetősen szánalmas plakátkampányának köszönhetően lett hirtelen egy hajszállal szimpatikusabb a bizonytalanok szemében.

A múlt héten nagyjából tíz percig kellett várakoznom a Blaha Lujza téri metró bejáratánál, egy hatalmas Matolcsy-poszter tövében. Figyeltem az embereket, akik először a lábuk elé néztek, majd miután biztonságban érezték magukat a mozgólépcsőn, elégedetten felpillantottak. Ekkor vették észre a hatalmas, piros Matolcsy-fejet, tehát a plakát elhelyezése valóban profi munkára vall, de egy másodperc töredékéig lehetett csak leolvasni az arcukról, hogy gondolnak egyáltalán valamit az egészről. Leginkább csak ennyit. „Ja, aha. Ki nem szarja le.”

Nehogy már egy ilyen plakát bármi újat tudjon mondani az utca emberének arról a valakiről, akiről néhány hete egy közgazdász a tévé képernyőjén azt találta mondani, hogy „ha a futóbolondot nevezik ki a Nemzeti Bank élére…”, és a műsorvezetőnő még csak vissza sem kérdezett, hogy név szerint kire gondol. Matolcsy egy vicc. Nemcsak a közgazdászok számára. Szemmel láthatólag az egyszerű járókelők sem hökkennek meg, hogy egy plakátkampány keretében ostoba fajankónak ábrázolják azt az embert, akiről ők már régen tudják, hogy az. A szocialisták ezzel a kretén plakátkampánnyal nyitott kapukat döngetnek.

Jóval elgondolkodtatóbb viszont a Fidesz plusz egy százaléka. Az ember óhatatlanul arra gyanakszik, hogy a rezsicsökkentés máris megtette a maga hatását. Ha ez így van, akkor a helyzet elkeserítőbb, mint gondoltuk volna. Ha néhány ezer forint homályos ígéretével akár csak egyszázalékos népszerűség-növekedést is el lehet elérni, akkor ritka ronda koldusfajzat vagyunk.

Pedig még a koldusnak is kell, hogy legyen némi méltósága, és a foga között meg kell eresszen egy káromkodást, ha valaki öt forintot dob a kalapjába. Öt forint egy koldusnak nem több a semminél. A rezsin megtakarított néhány ezer pedig ugyanennyit ér, ha arról van szó, hogy egyesek képesek csak ezért jobboldalinak titulálni magukat, holott eddig jóformán azt sem tudták, hogy jobb vagy bal kézzel törlik-e ki a feneküket.

Más felmérések szerint kiderült állítólag az is, hogy ma már jóval kevesebb fiatal vallja magát jobboldalinak, mint két-három évvel ezelőtt, s ez különösen azért fájdalmas a kormánypártnak, mert magukat mindig is a fiatalok pártjának vallották, míg az MSZP-t afféle nyugger-klubnak bélyegezték. A kormánypárt, ha valakit, épp a nyugdíjasokat fogja megnyerni a rezsi-trükközéssel.

Ugyanakkor a fiatalok ide-oda tolódásával kapcsolatban is felmerül a kérdés: ők mégis mi a jóistent gondoltak korábban jobb- és baloldaliságról, ha két-három évvel ezelőtt konzervatív gondolkodásúnak vallották magukat, csak mert bedőltek Orbán Viktor néhány ócska mondatának, most meg csak azért csúszkálnak jobb felől középre, mert a Fidesz hazugnak bizonyult.

Nekem mindig is világos volt, hogy soha a büdös életben nem lehetek konzervatív.   Arra születni kell. Az ilyen embernek megalkuvást nem ismerő szigorúság ül vonásain. Szereti a férfias sportokat. Vadkanszaga van. Szeret nagyokat enni. Nem undorodik a vadászattól. Tövig nyomja a gázpedált. Szégyenkezés nélkül elveszi a világtól, ami szerinte „neki jár”. Ott bujkál az egész lényében valami küldetéstudat. Valami olyannak a tudása, hogy ha ő hagyná, a világ feltétlenül és azonnal a vesztébe rohanna. Meg egyfajta sértettség. Tudása annak, hogy őt mindenki bántja vagy bántani akarja. Csak mert magyar. Csak mert keresztény. Résen van. Nem tartja ízléstelen dolognak a bajuszt, amire ráragad a pörköltszaft.

Lehet, hogy egyéni vállalkozóként ezzel a kisadózós akármivel sokkal többet spórolok meg, mint a fűtésszámlán. Lehet, hogy a többszörösét. De ha a százszorosát spórolnám meg, akkor sem tartanám ízlésesnek a bajuszra ragadó pörköltszaftot.

BAYER LEGYEN

Írta: barangó - 2013.02.12. 12:21

(Megj.: január 21-én a Minimum+-on)

Erdős Virág költő a Magyar Hírlap szerkesztőségéhez írt levelében szinte azonnal tiltakozott az ellen, hogy sorait „eredeti jelentésükből kiforgatva, (…) gyűlöletkeltésre alkalmas és uszító jellegű kirohanásának alátámasztására használta fel” Bayer Zsolt.

Nem is értem a költőnő felháborodását, hiszen az MH jegyzetírójának határozottan tetszett a vers. Azon meg végképp nem érdemes fennakadni, hogy Bayer félreértelmez valamit. Személyében az egyik legnagyobb magyar félreértelmezőt tisztelhetjük. Ugyanakkor persze azt is érdemes belátnunk, hogy ez a művészetben a nagyszerű: mindenki úgy értelmezi félre, ahogy akarja.

Én őszintén csodálom Bayer Zsolt azon képességét, hogy bármely alkotót vagy alkotást képes szinte azonnal a saját skatulyáiba gyömöszölni. Itt van például Roger Waters, a Pink Floyd basszusgitárosa, akit a 2011. március 28-én az MH online-ban közölt cikkében lelkesen magasztal Bayer, csak mert Waters lemondta izraeli fellépéseit. Afféle „korrekt” zenészszokássá kezdett válni ez a koncert-lemondogatás két évvel ezelőtt: bojkottálni kellett Izraelt, mint korábban Dél-Afrikát. Bayer persze azonnal felfigyelt erre a nemes gesztusra, és mesteri módon rímeltette össze a Pink Floyd-féle falmotívumot az Izrael állam által épített fallal. A mélymagyar újságolvasók az ilyen párhuzamokra szokták azt mondani, hogy „hiába, ez a Zsolti gyerek nagyon tud írni”. Hát nem.

Hirtelen lelkesedésében Zsolt minden bizonnyal előszedte régi lemezeit is, mert rengeteg Pink Floyd-idézettel tűzdelte meg két évvel ezelőtti írását, amelyben azt is elbeszéli, hogy középiskolás sihederként Semjén Zsolttal együtt hallgatták a The Wallt. Sajnos nem esik nehezemre elképzelni, amint a két Zsolt összehajol, „és összebújva énekeltük mindet, érezve, hogy nem akarunk belenőni abba a világba, ami a falakon kívül van. (…) Ezekkel az együttlétekkel tömtük be az ürességet.” Mellékesen jegyzem meg, hogy pokoli érzés lehet ürességnek lenni, ha Bayer Zsolt az együttlétével akar betömni.

Schiff András előadó-művészetét is sajátos szemszögből szemléli Bayer. Schiffnek kis- és az összes többi ujjában van Bach valamennyi zongoraversenye, szonátája, partitája és toccatája, de Zsolnak csak annyi jut róla eszébe, hogy a zongorista azoknak a „szellemi-lelki rokona”, akiket nem sikerült az utolsó szálig beásni nyakig a földbe Orgoványnál. Szerintem van egy-két ötlete, hogy ő mit csinálna ezekekkel mindentudó ujjakkal.

A legszomorúbb azonban, hogy Bayer nekiállt Ady Endrét elemezni. Könyvet írt róla tavaly karácsonykor Az ős Kaján címmel. Döbbenten vettem észre a kötetet a Moszkva téri, erősen jobbos ízlésvilágot tükröző könyves standon. Azért is érzem személyes sértésnek a Bayer-féle Ady-könyvet, mert a költőt mindig is magánterületnek tartottam, ahonnan legszívesebben sörétes puskával kergetném ki a betolakodókat (sajnos ez olyan bayeros mondat lett), de be kell látnom: Adyt is mindenki a kedve szerint értelmezheti félre. Pedig mekkora örömmel nyugtáztam, hogy 1990 után a magyar jobboldalnak látványosan nem kellett Ady, és megtalálták maguknak a saját Szabolcska Mihályukat Wass Albert becses személyében. Nem fért hozzá kétség, hogy a Népszavában rendszeresen publikáló Ady nekik vörös, zsidóbérenc, miegymás.

Ezért bosszantott fel, hogy mégis mit akarhat Adytól ez a kis nyilasmisi. Először arra gondoltam, hogy a „Szent Kelet veszett boldogsága / Ez a gyalázatos jelen” sorok alapján eljut majd kedvenc Kelet–Nyugat dichotómiájához, és gyanítottam, hogy könyvében előbb-utóbb rámutat az Ady lelke mélyén meghúzódó antiszemitizmusra is. Sajnos soha nem fogom megtudni, hogyan sikerült a mutatvány, mert egyetlen inflálódó forintot sem voltam hajlandó áldozni erre a könyvre, kiváltképp hogy ezzel magát a szerzőt támogatom.

A fülszöveget azért elolvastam ott, egy évvel ezelőtt a Moszkva téri standon. Csurka írta, és nagyon magával ragadott az időközben elhunyt író egyik mondata, miszerint „veri maga Bayer”. Mármint a sámándobot. Magányról azonban sajnos szó sincs. Az előbb begépeltem a Google-ba a kérdéses sort, mert pontosan szerettem volna idézni Csurkát, és rengeteg magasztaló írásra bukkantam, amelyek mind Bayer könyvét hozsanázzák. Úgyhogy nem veri magányosan.

Magam is azt kívánom neki, hogy jó egészségben és sokáig tegye mindezt, mert a magyar közéletnek nagy szüksége van rá. Az ATV szerda esti, Tét című vitaműsorának meghívott beszélgetői végre helyesen ismerték fel, hogy badarság volt azt követelni a kormánypárttól, hogy zárja ki sorai közül az 5-ös számú tagkönyvvel büszkélkedő tagot, aki egyébként mindig is ebben a stílusban írt, és szó sincs arról, hogy január 5-i cikke minden előzmény nélkül jutott volna el a jól ismert végkövetkeztetéshez. Helyesen fogalmazta meg egyikük, hogy annál jobb, minél tovább írja bátran odamondogató jegyzeteit, és ha mindezt a kormánypárt tagjaként teszi, az egyszerűen megfizethetetlen.

EROTIKUS JOBBIK

Írta: barangó - 2013.01.07. 14:52

Az erotika és a nácizmus nem egymást kizáró fogalmak. A vörös diktatúrák persze rettentő prűdek voltak, de badarság volna ugyanezt feltételezni a nácikról. Az egyébként gyalázatosan színvonaltalan History Chanel a minap véletlenül leadott egy olyan dokumentum-összeállítást, amely a Harmadik Birodalom hétköznapjait próbálja rekonstruálni egykori családi amatőr filmfelvételek segítségével.

Persze vad erotikát ezektől a fekete-fehér, nyolcmillméteres filmektől se várjunk. A vidám táborozásokat megörökítő képsorok aláfestő szövegeként viszont egy érdekes történet bontakozik ki. Koedukált táborokról persze szó sem lehetett a harmincas évek Németországában, viszont érdekes módon egy nyári táborozást követően a lánytábor lakóinak igen magas százaléka esett teherbe a szomszédos fiútábor igyekezetének köszönhetően.

Állítólag a felháborodott anyák jogi lépéseket fontolgattak, de erről határozottan lebeszélték őket. Szintén állítólag a teherbe esett lányokat a Führer menyasszonyainak tekintették. Nyilván alaposabb kutatásokat igényelne a teljes történet rekonstruálása, annyi azonban mindenképp kijelenthető, hogy a náci ideológia nagyon ügyesen manipulálta a kamasz lázadási ösztönt, amit a polgári erkölcs csírájában igyekezett elfojtani.

A keresztény polgári neveltetés egyik legfőbb törekvése a nemi ösztönök tagadására irányult, ami valószínűleg mindig is népszerűtlenné tette ezt a gondolkodást a fiatalok körében. A nácik viszont felismerték, hogy rengeteget profitálhatnak ezeknek az ösztönöknek a legalizálásából. A meztelenség a náci ihletettségű szobrászművészetben egyáltalán nem számított tabunak.

A fent említett dokumentumfilm hosszú képsorokat vonultat fel arról, amint a náci vezetők sűrű bólogatások közepette teszik tiszteletüket egy ilyen kiállításon. Mindenütt meztelen férfiak és nők szobrai. Persze majd’ kicsattannak az egészségtől. Semmi dekadencia. Telve vannak szaporodási vággyal. És persze egyikük sem zsidó.

Nos, eljött a pillanat, amikor a Jobbik is felismerni véli az erotikában rejlő korlátlan lehetőségeket. A Harminckettesek terén pillantottam meg egy óriásplakátot, amelyet a Jobbik helyeztetett el az egyik tűzfalon. A plakát üzenete a következő: a Fidesz és az MSZP közös egyetértésben rabolja ki a magyar népet. A történet képi megjelenítéséhez szükség volt a magyar népre, amelyet per pillanat épp kirabolnak.

Nos, aki könnyező Szűzmáriára, a magyarok védőszentjére gondol, az alaposan téved. Egy karcsú, és fölöttébb fedetlen női test jelképezi a magyar népet. A szeméremtestet feszes farmernadrág takarja, amely viszont majd’ szétreped. Üres zsebei szomorúan kandikálnak kifelé. Onnan lopta ki az utolsó filléreket egyrészt a szocialisták mocskos mancsa, másrészt a Fidesz koszos keze. Az áramvonalas test elhagyatottan áll középen, és minden becsületes érzelmű magyar ember joggal fél attól, hogy ez a két aljas politikai erő nem elégszik meg a pénz lenyúlásával, előbb-utóbb fogdosni is kezdi ezt a testet, mely árva és magyar.

Nagy kihívást jelenthet a Jobbik PR-stratégiájában bekövetkezett változás a kormánypárt számára. Attól azonban mindenképp óvnánk a Fidesz píárosait, hogy kétségbeesett igyekezetükben Selmeczy Gabriellát lökjék a frontvonalba. Ez a húzás könnyen kontraproduktívvá válhat. Emlékezzenek csak a „Rosszabbul élnünk, mint négy éve” kampány csúfos kudarcára.

WHO THE FUCK IS DEUTSCH TAMÁS?

Írta: barangó - 2012.12.29. 21:04

A karácsony és újév közötti időszak valódi uborkaszezon. Pokoli nehéz dolga lehet a hírszerkesztőknek, amikor megpróbálnak valamit összegereblyézni. Kilenc évvel ezelőtt minden bizonnyal roppant hálásak lehettek nekem a Tilosban elhangzott mondatomért. A hírmizéria függvényében látom csak, hogy mekkorát is szólt annak idején az az átkozott mondat. Most azonban nem nosztalgiázni szeretnék. Majd jövőre, a tízéves jubileumon.

Jobb híján az ATV is az elmúlt év emlékezetes interjúiból készített összeállítást. Így ismét megnézhettük az Egyenes beszédnek azon epizódjait, melyekben Kálmán Olga előbb Deutsch Tamást, egy másik alkalommal pedig L. Simon László kultúráért felelős államtitkárt vonta kínpadra. Előbbit a „Ki a fasz az az IMF?” mondatával, utóbbit pedig verseivel próbálta szembesíteni az egyébként nagyon profi műsorvezetőnő.

Emlékszem, hogy ez a két interjú már annak idején sem tetszett, de most lett igazán világos, hogy miért nem. Deutsch teljes joggal hárította valamennyi kérdést azzal az egyszerűnek tűnő trükkel, hogy a twitter és általában a net egy teljesen más műfaj, ott mindenki szabadabban beszél. A műsorvezetőnő viszont makacsul szegezte vele szembe újból és újból ugyanazt az érvet, hogy EP-képviselőként mégis illene megválogatni a szavait, mire interjúalany ismét elmondta, hogy a neten neki is joga van magánemberként megnyilatkozni.

A kialakult patthelyzetet talán nem oldotta volna fel, mégis szerencsésebb lett volna azt kérdezni Deutschtól: nem tartja-e nevetségesnek ezt az udvaribolond-szerepet. Mármint hogy afféle kópé cyber-betyárként ő mondja ki azokat a mondatokat, amelyeket a kormánypárt szavazói elvárnak a miniszterelnöktől, de ő helyzetéből adódóan nem tud ilyen élesen fogalmazni.

Merthogy erre találták ki ezt a rendkívül átlátszó, de mégis jól működő trükköt, hogy Tomika majd megírja a twitteren, és róla úgyis tudja mindenki, hogy a backstage-ben milyen jól elröhögcsél majd Viktorral. Tamás persze ezt is megválaszolta volna valahogy. Annyi esze persze nem lett volna, hogy egyszerűen azt mondja: csupán Keith Richard híres póló-feliratát parafrazeálta, mely így hangzott: „Who the fuck is Mick Jagger?”

L. Simon László egészen más eset. Ő csak verseket írt. Nem olvastam egyetlen sorát sem, és a jövőben sem kívánom tanulmányozni az államtitkár költészetét. Kálmán Olga viszont úgy próbálta zavarba hozni riportalanyát, hogy megkérte, olvassa fel az egyik versét. Ott és akkor. L. Simon erre teljes joggal válaszolta: nem azért ment oda, hogy verseket olvasson fel. És itt nagyon elakadt a beszélgetés. A műsorvezetőnő nem tágított, és újra megpróbálta rávenni az államtitkárt a szavalásra, aki ismét hárított. Egy újabb patthelyzet, amiből megint a riportalany került ki győztesen. A gond az, hogy mindkét interjút azért adták le újra, mert úgy érzeték, hogy jól sikerültek.

Nem hiszem, hogy egy államtitkárt vagy bármely politikust sikeresen lehetne lejáratni azzal, ha szembesítik korábban írt verseivel, legyenek azok bármily silányak. Ha véletlenül kiderítenék Kövér Lászlóról, hogy éretlen sihederként maga is megpróbálkozott a költészettel, és valaki elő is kerítené a politikus kamaszkori zsengéit, amelyekben még csúnya szavak is előfordulnak, akkor bevallom, én nem utálnám meg jobban a házelnököt. Sőt talán még el is nézném neki felnőttkori otrombaságait.

Meg kellene érteni, hogy ezeket az embereket nem a verseikért vagy a twitter-bejegyzéseikért kell basztatni, hanem azért, amit politikusként követnek el. És majd’ megfeledkeztem az egészségügyi államtitkárról. Bevallom, elég nehéz volt elhinni, hogy az ETA dalszövegeit személyesen Szocska Miklós államtitkár írta egykoron. Azzal már a 80-as években tisztában voltam, hogy valaki besegít az ETA-nak a szövegírásban, mert az énekesük, Zeller Péter nem tud rímelni. Akkor arra gondoltam, hogy azért valami jobb szövegírót is felhajthattak volna.

Kifejezetten kínosnak találtam néhány dalszövegüket, a többségüket viszont teljesen zavarosnak. Soha nem tudtam mit kezdeni például a következő sorokkal: „Bizánc és Róma, Hitler és Sztálin túl sokat akart / Nekem nem kell már semmi, csak anarchia és tengerpart.” Sosem értetem, mi a lószart akar azzal a tengerparttal. Annyit persze felfogtam, hogy valami rímre volt szüksége, és a tenger=szabadság meg ilyenek, de ez akkor is tömény sületlenség.

A lényeg, hogy kiderült: ezeket a szövegeket a jelenlegi egészségügyi államtitkár írta. Ezt Robitól tudtam meg, az ETA basszusgitárosától. „Ne már.” Így reagáltam. De aztán ellenőriztem a hírt a neten. A legnevetségesebb az volt, hogy az államtitkár védekezni kényszerült, és nem amiatt védekezett, mert szar szövegeket írt, hanem magát a tényt kellett mentegetni: egykor punk-szövegeket írt.

Vegyük már észre, hogy Hitlert sem a pocsék festményei miatt utáljuk.

A HAL MEG A DARÁZS

Írta: barangó - 2012.12.19. 11:29

Eddig – belátom, tévesen – úgy gondoltam, semmiféle különösebb tudásra, képességre nincs szüksége az embernek ahhoz, hogy miniszterelnök legyen. Úgy véltem, akár én is lehetnék kormányfő, és csak azért nem választom ezt a hivatást, mert korábban kellene felkelnem, és nem maradna ennyi időm a reggeli kávézásra.

És lássuk be, joggal gondoltam ezt, hisz miért is ne tudnám a kontárkodásommal két év alatt tönkretenni egy ország gazdaságát. Én is képes lennék hamiskás mosollyal arcátlan hülyeségeket válaszolni a nekem szegezett mikrofonokba. „Keretszámok? – kérdeznék vissza, itt egy kis hatásszünetet tartanék, megigazítanám a zakómat, jöhetne a huncut félmosoly –, azok nem lesznek.” És beszállnék a mikrobuszba.

Ma azonban rájöttem, hogy ennél sokkal komolyabb kihívást jelent kormányfőnek lenni. Egy valamirevaló magyar miniszterelnöknek minden héten mondania kell valami bődületes baromságot. Egy olyan állatos hasonlatot, egy olyan példázatot, ami nagyon bölcsnek szeretne látszani, minimum az aesopusi állatmesék tanulságait sugalmazza, mégis teljesen ostoba, érthetetlen és zavarba ejtő.

Itt volt nekünk néhány hete ez a békás példabeszéd, aminek – lássuk be – azért volt némi értelme. Akkor azt mondta a miniszterelnök, hogy ha lesz tó, lesz béka is. Ha nagyon akarom, azért van ennek logikája: ha lesznek ötletek, adunk hozzá pénzt is.

Mit kezdjünk azonban Orbán Viktor bizarr eszmefuttatásával, mely az Idősügyi Tanács ülésén hangzott el a minap? „A darázsnak repülnie kell… Létezik egy mondás a biológiában, hogy a darázs, ha megvizsgáljuk, kicsi a szárnya, meg idétlenül néz ki. Mérnöki szemmel kijelenthető, hogy nem képes repülni. 2013 lesz az az év, amikor kiderül, hogy tud-e repülni a darázs”

Orbán Viktor igazi költő. Szemrebbenés nélkül képes olyan dolgokat állítani, melyeknek semmi köze a fantáziát bilincsbe verő valósághoz. Szinte kizártnak tartom ugyanis, hogy biológusok a darázs anatómiáját leírva képtelennek tartanák e ragadozó rovart a repülésre. Azt sem hiszem, hogy a mérnökök manapság túl sokat foglalkoznának a darazsak repülésének aerodinamikai jellemzőivel.

És igazi látnokként a miniszterelnök arra is képes, hogy ezeket a valótlanságokat egyetlen merész költői képpé gyúrva egy ország jövőjét vizionálja rövid példázatában. Én már itt feladnám. Egész bizonyosan nem tudnék ilyen magasra repülni. Én egy olyan darázs vagyok, aki csak döfköd a fullánkjával. De ne ragadjunk le ennél a metaforánál.

A miniszterelnök is egy merész fordulattal a vizek élővilágába kalauzolta el hallgatóságát: „Mi nem a döglött hal stratégiáját választjuk, amelyik úszik a vízzel, hanem az élőét, amely szemben úszik az árral, és megpróbál olyan helyekre eljutni, amelyekre úgy érzi, el kell jutnia, dacára annak, hogy a víz szembe áramlik vagy a szél szembe fúj.”

Hát itt is akadnak képtelenségek, és ebből a szempontból ezek a mondatok is bízvást nevezhetők inkább költészetnek, mintsem tudományos eszmefuttatásnak. Mert hát van-e a döglött halnak stratégiája? És úszik-e a döglött hal? Netán csak sodródik? Továbbá. Elmondható-e az élő halról, hogy feltétlenül szemben úszik az árral? A szélről már nem is beszélve. Mely szembe fúj. Megannyi kérdés, melyekre azonban csak legyint az igazi költő.

A biológiához, azon belül is a halak élettanához sajnos még Orbán Viktornál is kevesebbet értek, arról azonban mintha még én is hallottam volna, hogy elsősorban a lazacok szokása szemben úszni az árral. Hideg hegyi patakokban tempóznak felfelé, hogy eljussanak ívóhelyükre, és ott ivartermékeiktől megszabadulva a kimerültségtől elpusztuljanak. Persze ha nem kapták el őket útközben az éhes a medvék, akik jól ismerik a lazacoknak ezt a bizarr szokását, és a hegyi patakokból halásszák ki őket.

Szóval nekem ez jut eszembe az olyan halakról, melyek szemben úsznak az árral. S a példázat mintha itt nyerné el végső értelmét. Patakra magyar, ívjunk egy jót, szaporodjunk, aztán viszlát. Mert miként is értelmezhető az, hogy az élet szentségét alkotmányba álmodó kormány már azon spekulált, hogyan lehetne megvonni a reménytelen daganatos betegektől a költséges gyógyszeres kezelést?

A közfelháborodást és a sajtó piszkálódását érzékelve visszavonulót fújtak, de azért sok mindenről árulkodik ez a kezdeményezés. Az élet szentsége számukra azt jelenti, hogy akadályozzuk minden lehetséges módon az abortuszt, mert szülni kötelező, túl sokáig életben maradni viszont már nem annyira.

MATOLCSY KEDVENC NÓTÁJA

Írta: barangó - 2012.12.04. 00:43

Úgy képzelem, hogy volt egy régi világ, amikor mindenki nótákban gondolkodott. „Leviszem a kocsmába a bánatom / Lekaszálom a kiskerted, galambom” – vagy valami ilyesmi. Mostanában is vannak, akik nótákban gondolkodnak. Az egyik nóta így szól: „Munkavégzés az alapja mindennek / Spekulánsok soha nem is termelnek.”

Valaki felvetette ezt a gondolatot kormánykörökben, s a nóta azóta körbejár. Minden szájról ez harsan fel. Hogy a jelenlegi európai válságnak egy megoldása van: termelni kell. Mégpedig kézzelfogható dolgokat. Vajat, lópokrócot, anyacsavart, porszívót. Nem pedig spekulálni.

Illene azonban még a kocsmában is érzékletesen szétválasztani ezt a két fogalmat. Mi számít termelésnek? Nem rendelhetünk úgy nótát a prímástól, hogy nem tudjuk megkülönböztetni a brácsát a nagybőgőtől. Nem hiszem, hogy a gazdasági miniszter, aki feltételezhetően járt egy-két iskolába, ne hallott volna arról, hogy léteznek olyan javak, amelyek nem kézzelfoghatók. Ennek ellenére kiállt a hódmezővásárhelyi címeres lobogó elé, és a helybéli polgármester biztatására előadta ezt a vérfagyasztó baromságot, hogy most annak van itt az ideje…

Sej, de minek is?

Az a gond, hogy amikor ezeket az ostoba nótákat húzatják a helybéli cigánnyal, eszükbe sem jut, hogy a legveszélyesebb eszmék vizeire merészkednek. Sajnos épp a nácik nevezetesek arról, hogy szembeállították egymással a hasznos, termelő tőkét és a spekuláns tőkét. Rohadtul nem értek a gazdaság működéséhez, de még így is bizton állíthatom: amit ők spekulációnak bélyegeznek, az márpedig a kapitalizmus szükségszerű velejárója.

De itt vannak nekünk ezek a Matolcsy-szintű elmék, akik megint szembeállítják a spekulálást a felelős gondolkodással. A mindenféle gyanús tőzsdei üzelmeket azzal a munkával, mely kézzelfogható terméket hoz létre. Éljenek a perecesek, mert egy sós perecet mindenki vígan el tud ropogtatni, viszont vesszenek a nagy távközlési cégek, amelyek a percekkel üzérkednek. Meg kell őket sarcolni, és ezzel minden becsületes pereces egyetért.

A miniszterelnöknek is van egy kedvenc nótája. Hogy a „jóléti társadalmak ideje lejárt”. Kádár János sem szerette a jóléti társadalmakat. Neki is alapból gyanús volt egy olyan történelmi képződmény, amelyben elég pénz jut arra, hogy az emberek egy részét a dologtalanságukért fizessék. Nem nagyon értette, hogyan lehetséges az ilyesmi. A mi miniszterelnök pedig a Kádár-korszakban volt úttörő, és sohasem fogja kinőni a saját gyermekkorát. Ezért beszél olyan marhaságokat, hogy nem nézheti tovább, amint életerős emberek segélyből lazsálnak.

Szent meggyőződése, hogy egyesek a segélyből élést valamiféle perverz sportként űzik, és az ő magasztos feladata visszavezetni ezeket az eltévelyedetteket a zöld gyepre, ahol a labda pattogása majd szétkergeti a lelkükben sunyító, dohos árnyakat. Drukkoljunk neki, s ha elveszti a meccset, mi is felrendeljük a páholyunkba a csapatkapitányt, hogy minimum húsz percen át vigasztaljon, és a kedvenc nótánkat húzza a fülünkbe.

A SAS MEG A BÉKA

Írta: barangó - 2012.11.30. 00:22

„Hagyjuk ezt. A költészethez én jobban értek” – mondja Esti Kornél a titokzatos idegennek A vendég című novellában. Talán magának a sátánnak, aki felajánlja neki, hogy még egyszer végigélheti az életét. Esti elutasítja a gáláns ajánlatot, és a vendég erre ügyetlen szavakkal ecsetelni próbálja az élet szépségeit. Esti Kornél ekkor inti le ezzel a mondattal.

Mert az amatőröket igenis le kell inteni. Rengeteg politikus hiszi magáról manapság, hogy ért a költészethez is, és úgy látszik, senki sem meri leinteni őket. Mindenhatónak hiszik magukat, s lássuk be, nem minden alap nélkül, hiszen módjukban áll egy kósza mondatukkal megbillenteni a forint/euró árfolyamot, majd egy laza mozdulattal tönkrevágni egy ország gazdaságát, és nekifutásból felrúgni a demokrácia minden játékszabályát. Ki ne gondolná ezek után magáról, hogy mindenható, s mint ilyen, ért a költészethez is.

Ezek után már ajzószerekre sincs szükség, hogy a legvadabb baromságokat is igaz költészetnek gondolja néhány felkent. Mi meg döbbenten hallgatjuk a fűzfapoézis rémes képződményeit. Mert nem kell járatosnak lenni a lírai tudományokban, hogy bárki hátborzongatóan falsnak hallja a következő sorokat: „A magyar genetikailag jó katona, a sas sast szül, nem például kanárit.” Te jószagú úristen. Tényleg nem akadt senki Hende Csaba védelmi miniszter környezetében, aki kihúzza a beszédéből ezeket a sorokat?

Én legalábbis úgy képzelem, hogy ezt csakis ő maga írhatta, nem pedig valamelyik kommunikációs kommandósa. A miniszter félálomban forgolódik, nem tud visszaaludni, a felesége álmosan oda is szól neki, hogy „aludj még Csaba, fárasztó napod lesz”, de a miniszternek megjelenik a sas. Ahogy Emese álmában a turul.

Egy vemhes sas, mely szülni akar. Sasfiókot, mi mást. És Hende miniszter úr most már tényleg nem tud aludni. A sas csakis sast szülhet, nem pedig kanárifiókot, gondolja, és már fél visszaaludni, mert attól tart, hogy elfelejti ezt a gyönyörűen merész képet. Indulás előtt még belepillant az előszobatükörbe, megigazítja a nyakkendőjét, és odakacsint a tükörképének: „sasfiók”.

Ha a hendei sasfiók a magyar romantika korszakára kacsint vissza, akkor a miniszterelnök költészete inkább Petőfi alföldjét idézi. Ahol az apró falvak határában húzódó mocsarakban-tavakban békák kuruttyolnak. Ljubljanai látogatásán Orbán Viktor miniszterelnök a Szlovéniában élő magyarság képviselőivel találkozott, és a következő mondattal biztatta őket: „Ha jó ötletek lesznek az asztalon, lesz pénz is. Ha van tó, lesz béka is.”

Ismételten te jószagú, és megint úristen. Tényleg nincs senki a miniszterelnök kíséretében, akit akár csak minimális stílusérzékkel vert volna meg a magyarok istene. Mi van ezekkel a békákkal?

Persze, jól tudjuk: régi recept kormánykörökben, hogy egyszerűen kell beszélni, ahogy Petőfi is tette. Talpra magyar. De mégis mit kezdjünk ezekkel nyomorult békákkal? Én harminc évvel ezelőtt, biológiaórán láttam utoljára békát. Persze ez legyen az én bajom. Tudom, a Fidesz-szimpatizánsok nem ilyen urbánus nyomorultak, ők pecáznak, birkát herélnek, krumplit vermelnek. Mindenesetre hitelesebben brekegnek bárkinél.

A biztosítékot azonban nem ezek a kormánytagok verték ki nálam, hanem Budapest főpolgármestere, aki az utcanév-változtatások mindenható ura. Arra még nagyvonalúan legyintettem, amikor megtudtam, hogy egy helyi jobbikos képviselő javaslatára Tersánszky Józsi Jenőt a Tanácsköztársaság iránt kinyilvánított szimpátiája okán nem tartották méltónak rá, hogy utca viselje a nevét. Tersánszky valószínűleg nagy ívben tesz rá túlvilágról, hogy a neve szerepel-e Budapest térképén.

Az persze már komolyabb probléma, hogy a jobbikos képviselő valószínűleg egy árva-kurva sort sem olvasott a Kakuk Marciból, és sajnálatos módon így van ezzel nagyon sok mély érzésű magyar ember, akinek Wass Albert jelenti a műveltség netovábbját. A jóízlés ily mértékű hanyatlása lehet, hogy tényleg aggasztaná Tersánszkyt.

Mindez azonban semmi. Akkor futott végig a hátamon a hideg, amikor a következő sorokat olvastam: Ez a mondat Ady Endrének egy bizonyos okból nem vált dicsőségére. Ha egyébért nem, azért nem, amit ön valószínűleg nem tud: Tisza István hosszú éveken keresztül még anyagilag is nagyon komoly pénzekkel támogatta Ady Endrét és Ady Endre munkásságát. Én Ady Endre helyében ezt a mondatot biztosan nem írtam volna le ezek után.” Az idézet teljes egészében Tarlós István főpolgármestertől származik, és az inkriminált mondat, melyre hivatkozik, Adynak egy jól ismert, Tisza Istvánt nemes egyszerűséggel „vad, geszti bolond”-nak tituláló sora.

Elérkeztünk oda, ahonnan nincs tovább. Ahol Budapest innen-onnan szalajtott polgármestere mondja meg Ady Endrének, hogy a helyében mit írt, és mit nem írt volna. Az apropó ezúttal is valami utcanévváltozás volt. Tisza István kapott volna valahol egy utcát, és a szocialista ellenzék Adyra hivatkozva támadta a kezdeményezést. Támadják csak nyugodtan, mit bánja ezt Ady Endre. És mondjon Tarlós is, amit akar.

Én sem bánnám, de sajnos az a helyzet, hogy Tarlóssal nekünk még együtt kell élni egy darabig, Ady viszont mindezt szerencsésen megúszta. Ő csak szimplán elfogadott némi pénzeket innen-onnan. Leginkább a hatvani cukorgyárat is birtokló Deutsch családtól, akik idővel Hatvanyra magyarosítottak, és a Nyugat hasábjairól ismert Hatvany Lajos is e család sarja. Állítólag a család könyvelésében máig utánakereshető, hogy mennyit költött Ady Endre hotelszámlákra, konfliskocsisokra, szanatóriumra, párizsi vasútjegyre, tehát mindenképp ők voltak azok, akik a költő vad költekezését szerényen állták, és nem Tisza István.

De hát higgyünk még ez egyszer Tarlós főpolgármesternek, hogy Ady Endre igenis elfogadott némi pénzt Tisza Istvántól is, és ezek után háládatlan módon geszti bolondnak nevezte őt. Erre nem sokat lehet mondani. Hacsak azt nem, amit Thomas Bernhard ír Díjaim című kötetének 47. oldalán: „Nem hiszem, hogy jellemtelen volna elhoznom a díjjal járó összeget azoktól, akiket mélységesen megvetek és lenézek, éppen ellenkezőleg… Ha nem fogadom el a pénzt és vele az utazás lehetőségét, egy pancsernek fogják martalékul vetni, aki irományaival csak kárt okoz, és mérgezi a levegőt.”

A bulvártévék hírolvasói mindig kötelességtudóan hívják fel a nézők figyelmét, ha úgymond „megrázó képsorok” következnek. Javaslom, hogy ugyanígy hívják fel az újságolvasók figyelmét, ha „ízlésmérgező hasonlatok, metaforák” fordulnak elő egyes politikusok mondataiban.

A művészetek állami támogatói pedig mindig bizton számítsanak a támogatottak megvetésére és lenézésére.

KÉTSZER KONFISKÁLT

Írta: barangó - 2012.06.05. 14:57

Hányszor képzeli az ember, hogy az utcán csak úgy találkozik egy utált politikussal (melyik nem az?), és jól megmondja neki. Néha azt is pontosan elképzeli, hogy mit. Hogy pontosan mely szavakkal. Ez persze mindig is meddő ábrándozás marad, mert úgysem találkozik azzal a bizonyos politikussal, másrészt úgysem meri megmondani neki azt, amit pedig olyan szépen kigondolt.

RÉMÁLOM A BAROSS UTCÁBAN

Írta: barangó - 2012.04.22. 11:21

Óvakodjunk az álmaikat elmesélő emberektől, amint az álomfejtőktől is. Indokolt esetben azonban magam is ilyesmire vetemedem. Mint például most. A felébredést közvetlenül megelőző álomra elég tisztán emlékszik az ember, és ma reggel igen szórakoztató volt visszagondolni rá.

Egy tömött buszon utaztam, talán a 9-es lehetett, ami a külvárosok szomorú népét hordja rendületlenül a belvárosba a Kőbányai úton és a Baross utcán. Az utazóközönség soraiban meglepve fedeztem fel jeles magyar politikusokat. Átellenben az ablaknál ott ült Boross Péter exkormányfő, előttem kettővel meg Sólyom László exállamfő, akihez hirtelen odalépett Schmitt Pál nem kevésbé ex államfő, és lefejelte.

JOBB KONDÍCIÓ

Írta: barangó - 2012.03.25. 10:29

Nézem ezeket az ilyen-olyan rendű és rangú könnyűzenei előadókat, akik nyilvánosan elkötelezték magukat a magyar jobboldal mellett, és akár tetszik, akár nem, be kell ismernem, hogy igen jól tartják magukat, fizikai állapotuk határozottan javult, vagy konzerválódott azóta, hogy hitet tettek a konzervativizmusnak e szittya-magyar változata mellett. Mentális állapotukról most inkább nem ejtenék szót.

AGY

Írta: barangó - 2012.03.01. 15:07

Redukált agyműködésre lenne szükségem. Elegem lett az ivásból, így többé-kevésbé abbahagytam. Az agyműködésemet ezek után csakis valami természetes úton-módon tompíthatom le. Az emberi agy kétségtelenül hasznos szerv, azonban számos esetben túlműködik. Legrosszabb esetben reggeltől estig. Variál, kétségbe von, tolakodik, okvetetlenkedik. Azt akarja, hogy rá figyeljek, miközben olyan alapvető dolgokkal kell foglalkoznom, mint a táplálkozás meg az ürítkezés.

EGYRŐL A KETTŐRE

Írta: barangó - 2011.10.10. 10:44

Elég mulatságos figyelemmel kísérni ahogy a kormánypropaganda bizonyos szavak értelmezésével bajlódik. Az előző, 1998–2002-es ciklus idején először rábukkantak a „polgár” kifejezésre, melynek használata a „polgári körök” jelzős szerkezetben kulminált. A polgár szónak nyilvánvalóan van egy pontosan behatárolható történelmi értelmezése is, de ők ezzel mit sem törődtek.

A SZOCIÁLISAN ÉRZÉKENY HAJÓS ANDRÁS

Írta: barangó - 2011.09.26. 10:08

Emlékszem, annak idején mennyit bosszankodtam Settenkedő magabiztos ostobaságán, határtalan képmutatásán, azon, hogy öt perc alatt hátborzongató baromságok tömegét képes összehordani bármilyen témában, bármilyen médiában. Természetesen nagyon utáltam azért is, amit rólam prédikált a Tilos-botrány után még egy évvel is a Honti és Hannában, annyira mazochista azonban nem voltam, hogy ezeket a műsorokat meg is hallgassam. Elég volt látni ezt a szerencsétlent, amint épp gitárt tör, vagy ott bohóckodik a Névshowrban – bár akkor is villámgyorsan továbbkapcsoltam.

Sokáig bosszantott Settenkedő, de végül megértettem, hogy ez az ember önmaga paródiája, s nincs mit utálni rajta: nevetségessé teszi ő magát, ha hagyják kibontakozni. Fényesen igazolta ezt a szalámi-lopási ügye. Ami önmagában talán még nem is lett volna akkora malőr, ha utána csöndben marad. De ez a szerencsétlen nem nyughatott, elfogadta a médiafelkéréseket, és bátran elment a Frizbibe, hogy nagy nyilvánosság előtt demonstrálja nincstelenségét. Hajdú Péter ugyanis képes volt feltenni neki azt a nevetséges kérdést, hogy mennyi pénz van nála, mire Settenkedő rávágta, hogy kétszáz forint a teljes vagyona.

Én a helyében még hozzátettem volna, hogy „ez is csak abból maradt, amit BKV-jegyre kaptam kölcsön, úgyhogy Péterkém, igazán kölcsönadhatnál még százhúsz forintot, hogy hazafelé se kelljen bliccelnem, mert itt szimatol a nyomomban a bulvármédia, ezért nem engedhetem meg, hogy elkapjanak az ellenőrök.” Sajnos azonban nem adhattam Settenkedőnek tanácsokat. Annyit azért tudni kell, hogy Hajdú Péter egy bizonyos összeget fizetett Settenkedőnek, hogy a vasárnapi Frizbi előtt egyetlen más médiának se nyilatkozzon.

Ám továbbra is itt van nekem Hajós András. Mindig is halálosan bosszantott az a magabiztosság, amellyel már jó ideje jár-kel-szerepel a legkülönbözőbb médiumokban. Hányom kell azoktól a hangsúlyoktól, amelyekkel felvezeti aktuális mondanivalóját. Amiből sugárzik, hogy „véleményem rendkívül megfontolt, mérvadó, és nincs híján a bölcsességnek, ráadásul azt is tudom magamról, hogy humoros ember vagyok. Rajongóim számosak. Bár jól tudom, hogy még közöttük is sokan vannak, akik kritikával illetik bizonyos megszólalásaimat. Ám nem tehetek róla: mindig őszintének kell lennem.” Igen, a pénteki Civil a Pályán című ATV-műsorban is valami ilyesmit vezetett elő: hogy amit most mondani fog, azzal talán nem fog osztatlan tetszést aratni még a vele rokonszenvezők körében sem.

Nem kísérem figyelemmel Hajós minden médiaszereplését, de ezzel a félmondattal valószínűleg azokra a megnyilvánulásaira célzott, amikor a Heti Válasz címlapján bohóckodott, és fennen hirdette ország-világ előtt, hogy Gyurcsánynak bizony mennie kell. Nyilván eszem ágában nem volt elolvasni azt az interjút, de akkor arra gondoltam, hogy Hajós ezzel a megnyilvánulásával talán azt szeretné bizonyítani ország-világ előtt, hogy ő nem a Heti Hetes láncos kutyája, és ha hívják, elmegy ő a Heti Válaszhoz is, hogy őszintén elmondja a magáét. Gyanítom, hogy a balliberál oldalon ezzel nem aratott osztatlan tetszést, és többek között erre is célozhatott pénteken azzal, hogy most sem fogják szeretni. Aztán persze mondott valami szokásos, teljesen felejthető baromságot.

Sokkal kevésbé volt viszont felejthető, amit egy másik kérdésben nyilatkozott. Rövidesen a józsefvárosi népszavazásra terelődött a szó, amiről csak annyit kell tudni, hogy Kocsis Máté polgármestert megihlették a nagy nemzeti konzultációs kérdőívek, és úgy gondolta, hogy szűkebb pátriájában, a Józsefvárosban rendez ő is egy népszavazást, melyen a konzultációs kérdőívekhez hasonló, demagóg módon megfogalmazott, irányított kérdésekkel tudakolja meg a kerület lakóitól, hogy óhajtják-e a hajléktalanokkal szembeni határozottabb fellépést. Sokat gondolkodtam, hogy távolmaradásommal vagy három nem szavazatommal bojkottáljam-e a polgármesteri kezdeményezést, végül egy hirtelen jött elhatározástól indíttatva mégis elmentem, és nemmel szavaztam. Rosszul döntöttem. Lehetett volna tudni, hogy szánalmasan alacsony lesz a részvételi arány, és inkább ezt kellett volna súlyosbítani. A lényeg, hogy Máté látványosan pofára esett.

Természetesen az ATV műsorában is szó esett a józsefvárosi népszavazásról, és itt értettem meg, hogy Hajóst is csupán hagyni kell, hogy kibontakozzon. Pillanatok alatt bebizonyítja ő is, hogy önmaga paródiája, a nemzet bohóca. Heves szavakkal kelt a hajléktalanok védelmére. Hogy igen, ő bizony tudja, hogy ezek a szerencsétlen sorsú emberek nem jókedvükben kukáznak, és nem azért alszanak a parkokban, mert kiadták a lakásukat albérletbe, hanem azért, mert nincs nekik. Igen, ő, Hajós András mindezt nagyon is jól tudja, mert – most figyeljünk – ő szociológia szakon végzett. Ekkor kezdtem figyelni. Lehetséges ez?

Itt van ez a kis médiacsótány, aki valószínűleg ezért a tévészerepléséért is felmarkol egy bizonyos összeget. Abból él, hogy különféle minőségekben meghívják ide-oda, saját műsorokkal kísérletezget, és teszi mindezt nem kevés pénzért. Gyula barátom, egykori Tilos-tettestársam (bár ő csak falazott, míg én bűnelkövettem) elmondta, hogy egy ismerőse rendezvényeket szervez különféle cégek számára. Ez az ember egy alkalommal Hajós Andrást szerette volna meghívni egy ilyen céges bulira, hogy legyen annak moderátora, mókamestere, miegyebe. Sajnos nem jött létre a megállapodás, mert András egymillió forintot kért volna egy ilyen szolgáltatásért. Nem ő lett volna az egyetlen műsorvezető, csupán egy háromórás szereplésről lett volna szó, ami azt jelenti, hogy Andris háromszázharmincháromezer-háromszázharminchárom forintos órabérért dolgozott volna. Végül Nagy Ferót hívták el néhány százezer forintért, bár az X-Large-szerepléssel valószínűleg azóta már az ő árfolyama is emelkedett.

Nos, itt van egymillió forintos barátunk, aki nagyon megérti a hajléktalanok helyzetét, mert ő szociológia szakon végzett. A bölcsészkaron. Hova hányjak? Ám a műsornak és Hajós remeklésének még távolról sem volt vége. Nem emlékszem már, mi volt a következő téma, arra pedig végképp nem, hogy miképp jutottak ide, de Hajós hangjában őszinte megbántottsággal rótta fel korábbi zenekara rajongóinak, hogy felelőtlen CD-másolási szokásaikkal milyen mértékben sikerült megkárosítaniuk kedvenc zenekarukat.

Természetesen annyira otromba még ő sem volt, hogy kiejtette volna egykori zenekara nevét. Ő csak általánosságban beszélt azokról a rajongókról, akik szeretett előadójuk CD-inek megvásárlása helyett annak jogtalan lemásolásával tulajdonképpen tönkreteszik azt, akit pedig minél tovább szeretnének színpadon látni. És Hajós András tette mindezt 2011-ben, amikor mindenki korlátlan mennyiségben tölt le zenét, másol CD-t, mert legyen ez törvényes vagy sem, ez a normális. Ha a zenekarok pénzt akarnak keresni, emeljék fel a seggüket, és adjanak koncertet.

A szociálisan érzékeny médiaszereplők pedig beláthatnák, hogy önmagában már az is vérlázító, ha valaki csupán azért fogad el pénzt, mert egy félórás beszélgetőműsorban elmondja a véleményét, aminél felháborítóbb csupán maga az összeg, melyet elfogadnak. Az pedig végképp az arcátlanság netovábbja, ha ezek után valaki a jól fizetett műsoridőben nekiáll rinyálni, hogy zenekarát CD-másolással károsították meg a saját rajongói.

Andráskám, menj, és lopj te is magadnak egy szép rúd szalámit.

ORBÁN SZANDOKÁN

Írta: barangó - 2011.06.23. 20:52

 

Ahogy így öregszem, mi tagadás, egyre több nosztalgiával tekintek vissza a kádári diktatúra keserű éveire, elvégre akkor voltam hátulgombolós kis szarházi. Régi, fekete-fehér dokumentumfilmeket nézve azt számolgatom, hogy mi mennyibe került. Egy korsó cseh pilzeni 1977-ben például egy fillérrel sem volt több 12 forintnál, s ugyanannyit kóstált egy tál bableves a Mechwart téri Pilsner Urquell sörözőben.

Ma reggel viszont az időutazás élményét nem a tévé előtt, hanem a fellobogózott Erzsébet hídon átkerekezve élhettem át, mert minden nemzetiszínű zászló mellett ott lobogott egy vörös is, rajta ötágú csillagokkal. Először nem hittem a szememnek, de aztán eszembe jutott, hogy tegnap este szintén kerekezés közben láttam egy plakátot, mely a Heti Válasz aktuális számát harangozta be egy hirdetőoszlopon.

A címlapkészítő teamnek megint sikerült összebrénsztromingolni valami hihetetlen balfaszságot. Látom, hogy az utóbbi időben nagyon igyekeznek, és mindenképp szeretnének valami HVG-szerű szellemességgel előrukkolni, de nagyon nem megy nekik. Ezúttal gondoltak egy merészet, nagyon merészet, és szeretett miniszterelnökünk mosolygós arcképét helyezték a címlapra, de uram bocsá’, a szemére egy kínai szempárt imitáló kis álarcfélét helyeztek. Ez amolyan kis papír álarc, mely csupán a szemet takarja, farsangkor szoktak ilyet fölvenni.

Na most mi lesz? – gondolja az ember. Megengedhető az efféle huncutság a sajtó jobbfertályán is? Lám, a Heti Válasz ezzel az enyhén tiszteletlenkedő kis grafi-trükkel azt kívánta demonstrálni, hogy ez az ironizálás még az ő házuk táján is helyénvaló, egyben ékes bizonyítéka a sajtószabadságnak. Szerény véleményem szerint azonban nem több ez, mint amikor az udvari bolond beszólhatott a királynak, aki maga is kacajra fakadt, de az ő végtelen nagylelkűségében azonnal is meg is bocsátotta ezt a pajtáskodó tiszteletlenséget.

A grafikához kapcsolódó szlogen is roppant szellemes: „Szemre vételezés”, ami ugye egyben arra is utal, hogy a miniszterelnök szemére lett feltéve ez a kis kínai álarc, amelynek résein, jól figyeljük meg, egy tigris szemei néznek vissza ránk. Hűha, csak nem az ázsiai kistigrisek gazdasági csodáját szeretnénk megismételni? A szlogen felcíme: „Magyarország lehet Kína európai hídfőállása” ezt sugallja.

Szóval a budapesti hidakon a kínai zászló vöröse virít a nemzetiszínnel felváltva, mert holnap érkezik hazánkba a népköztársaság miniszterelnöke. S mielőtt elcsodálkoznánk, hogy a szocialisták legádázabb kelet-európai ellensége egy vörös diktatúra európai hídfőállását akarja kiépíteni, rögtön meg is nyugtat minket a HV online: „A népi Kína ideológiamentesen közelít Magyarországhoz.” Megnyugodtam.