(Megj.: február 8-án)
Az ATV néhány nappal ezelőtti, Húzós című műsorában Grecsó Krisztián nagyon szerényen úgy nyilatkozott, hogy csak örülni tud a Katona József Színház Cigányok című előadása körül támadt vitának.Történt ugyanis, hogy fiatal nézők egy csoportja sérelmezte a darab hangvételét. Azt, hogy a cigányságot nem kellő körültekintéssel, nem elég árnyaltan, nem elég empátiával ábrázolja az előadás. Ha ez a bírálat a kritika műfajában fogalmazódik meg, akkor nem sokan figyelnek fel rá, a megfogalmazók ezért inkább a nyílt levél műfaját választották, aminek persze azonnal hírértéke lett.
Tersánszkytól és Grecsótól eleget olvastam ahhoz, hogy vakon megbízzak bennük, a szóban forgó művet azonban nem ismerem, mint ahogy az előadást sem láttam, de talán jobb is így, mert most azzal találnék érvelni, hogy ezek igazi remekművek, és a darab rendezése, előadása is páratlan élmény. Ez persze valószínűleg így is van, de ezt most hagyjuk. Ugyanis ha ócska fércművekről és csapnivaló rendezésről lenne szó, a sértődésre akkor sem lehetne oka senkinek. Nagyon egyszerű oknál fogva: egy színdarab, illetve annak előadása a művészet felségterülete, eltérően például parlamenti felszólalásoktól, amelyeken nyugodtan lehet háborogni.
Az angolszász könyvkiadás határozott különbséget tesz fiction és non fiction között. Ez a felosztás egyértelművé teszi, hogy míg a non fiction kategóriában kiadott könyvek szerzőin bárki és bármikor számon kérheti a hétköznapi értelemben vett hitelességet, vagyis hogy a leírt tények megfelelnek-e a valóságnak, addig a másik kategória, a fiction nagyjából bárkiről és bármiről azt állít, amit akar.
Persze lehet, hogy hülyeséget beszélek, mert számos olyan fikciós műbe kötöttek már bele, amelynek elejéről kimaradt az „e regény szereplői csupán kitalált személyek, a képzelet szülöttei, és bármely, a valósággal mutatott hasonlóság csupán a véletlen műve” kitétel, és egyes szereplők magukra ismerve nyilvánosan felelősségre vonták vagy egyenesen be is perelték a szerzőt.
Számtalan humoros történet ismert ezzel kapcsolatban. Például Hrabal Véres történeteiből, ahol az író elbeszéli, hogy bizonyos Pešak úr rágalmazásért és becsületsértésért perelte be őt, mert a Táncórák idősebbeknek és haladóknak című regényében így írt az apjáról: „Egyik kezével a biciklit fogta, a másikkal meg hugyozott.” Pešak úr ezt szemenszedett rágalomnak és édesapja szándékos lejáratásának tartotta. De állítólag Grecsó valamely elbeszélésének egyik szereplője a neve megváltoztatása ellenére is magára ismert, és később határozottan tagadta, hogy ő Szegedre járna daueroltatni a haját.
Nagy pácban találhatja magát tehát az a szerző, aki elfelejti odaírni regénye elé a figyelmeztetést, ami adott esetben olyan fontos tartozéka lehet egy könyvnek, mint a „kérdezze meg orvosát vagy gyógyszerészét” egy medicina esetében. Ha nincs ott, könnyen beperelhetik a gyártót.
A Cigányok előadását bíráló nézők csapata szerencsére egy nagyon visszafogott modorban és valódi észérvekkel vitatkozó valakit küldött el az ATV egy másik műsorába, a szerda reggeli Start-ba, aki arra a kérdésre, hogy azért ugye nem bánja, ha a színdarabot továbbra is változatlan formában adja elő a színház, azt a választ adta, hogy nem bánja. A kérdés kedvesen provokatív volt, amire aligha érkezhetett volna más válasz. Nehezen tudom elképzelni ugyanis, hogy azt felelje a riportalany: „Határozott kérésünk, hogy írják át a színdarabot.”
Ugyanakkor mintha elhangzott volna olyasmi, hogy a szerzőnek ki kellett volna kérnie egy vagy több szociológus véleményét, ami azért kissé meredek. Ilyen alapon akár azt is elvárhatnánk, hogy lírai művek születésébe is engedtessék meg valamilyen fokú beleszólás a szakértők részéről. Felsóhajt például a költő, hogy de gyönyörű ez a kikelet, vagy milyen szomorú ez az ősz, de mindig legyen ott mellette egy meteorológus, aki figyelmezteti, hogy ezt a szépséges tavaszi napot követik még borúsabb, sőt fagyosabb időszakok is, amint a lombok hullása se tévessze meg a poétát: október végén szinte nyári melegre számíthatunk.
Amúgy a felháborodók kis csapata miért nem rója fel mondjuk Dopemannek, hogy dalaiban olykor gengszterként ábrázolta önmagát s ezzel a cigányságot? Dopeman valószínűleg keresetlen szavakkal küldene el bárkit, aki megpróbálná megmondani neki, hogy mit ne csináljon, és jól tenné. Vagy hogy mást ne mondjak, épp e percekben megy a tévében a Kalandorok című magyar road-movie, annak is egyik legemlékezetesebb jelenete, amikor a nagyapát, fiát és unokáját cigányok látják vendégül. Ha úgy vesszük, ez is egyoldalúan ábrázolja a cigányságot. De ne vegyük úgy, mert a film legjobb jeleneteit kellene szemétbe dobni, ha hallgatna valaki az ilyen bírálatokra.
A píszí (politikailag korrekt) személetmód viszolyogtató közelségét érzem az efféle megközelítésekben. A píszí a kreativitás legkomiszabb gyilkosa. Veszélyesebb a cenzúránál. Nincs persze semmi baj vele, ha közéleti szereplőkre, politikusokra vonatkozik, ők ugyanis rúgóra járó játékszerek, akiknek semmi szükségük a kreativitásra. Rendkívül egyszerű tehát a képlet: alkotó emberek –függetlenül az alkotás esztétikai minőségétől – nagyjából bármit írhatnak-mondhatnak, politikusok, közszereplők viszont nem. Az ő fizetésük viszont sohasem késik két-három hónapot, úgyhogy joggal várható el tőlük ennyi fáradozás.
Minthogy a szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága mindent felülír, a háborgók nyugodtan mondják el véleményüket a jövőben is, de jobbat mondok: ha nem tetszik nekik egy színdarab, írjanak vagy rendezzenek jobbat. Nem lesz könnyű dolguk.
