(Megj.: február 1-jén a Minimum +-on)

Tudjuk jól, hogy a pártok népszerűségi indexének 1-2 százalékos ide-oda ingadozása semmit sem jelent, most azonban mégis elgondolkodtatott az a hír, hogy az ellenzék egyéb erőinek népszerűség-csökkenése mellett egy százalékkal nőtt a kormánypárt, és ugyancsak egy százalékkal emelkedett a szocialisták támogatottsága. Erősen gyanítom, hogy a baloldal nem a mostanában megindított, meglehetősen szánalmas plakátkampányának köszönhetően lett hirtelen egy hajszállal szimpatikusabb a bizonytalanok szemében.

A múlt héten nagyjából tíz percig kellett várakoznom a Blaha Lujza téri metró bejáratánál, egy hatalmas Matolcsy-poszter tövében. Figyeltem az embereket, akik először a lábuk elé néztek, majd miután biztonságban érezték magukat a mozgólépcsőn, elégedetten felpillantottak. Ekkor vették észre a hatalmas, piros Matolcsy-fejet, tehát a plakát elhelyezése valóban profi munkára vall, de egy másodperc töredékéig lehetett csak leolvasni az arcukról, hogy gondolnak egyáltalán valamit az egészről. Leginkább csak ennyit. „Ja, aha. Ki nem szarja le.”

Nehogy már egy ilyen plakát bármi újat tudjon mondani az utca emberének arról a valakiről, akiről néhány hete egy közgazdász a tévé képernyőjén azt találta mondani, hogy „ha a futóbolondot nevezik ki a Nemzeti Bank élére…”, és a műsorvezetőnő még csak vissza sem kérdezett, hogy név szerint kire gondol. Matolcsy egy vicc. Nemcsak a közgazdászok számára. Szemmel láthatólag az egyszerű járókelők sem hökkennek meg, hogy egy plakátkampány keretében ostoba fajankónak ábrázolják azt az embert, akiről ők már régen tudják, hogy az. A szocialisták ezzel a kretén plakátkampánnyal nyitott kapukat döngetnek.

Jóval elgondolkodtatóbb viszont a Fidesz plusz egy százaléka. Az ember óhatatlanul arra gyanakszik, hogy a rezsicsökkentés máris megtette a maga hatását. Ha ez így van, akkor a helyzet elkeserítőbb, mint gondoltuk volna. Ha néhány ezer forint homályos ígéretével akár csak egyszázalékos népszerűség-növekedést is el lehet elérni, akkor ritka ronda koldusfajzat vagyunk.

Pedig még a koldusnak is kell, hogy legyen némi méltósága, és a foga között meg kell eresszen egy káromkodást, ha valaki öt forintot dob a kalapjába. Öt forint egy koldusnak nem több a semminél. A rezsin megtakarított néhány ezer pedig ugyanennyit ér, ha arról van szó, hogy egyesek képesek csak ezért jobboldalinak titulálni magukat, holott eddig jóformán azt sem tudták, hogy jobb vagy bal kézzel törlik-e ki a feneküket.

Más felmérések szerint kiderült állítólag az is, hogy ma már jóval kevesebb fiatal vallja magát jobboldalinak, mint két-három évvel ezelőtt, s ez különösen azért fájdalmas a kormánypártnak, mert magukat mindig is a fiatalok pártjának vallották, míg az MSZP-t afféle nyugger-klubnak bélyegezték. A kormánypárt, ha valakit, épp a nyugdíjasokat fogja megnyerni a rezsi-trükközéssel.

Ugyanakkor a fiatalok ide-oda tolódásával kapcsolatban is felmerül a kérdés: ők mégis mi a jóistent gondoltak korábban jobb- és baloldaliságról, ha két-három évvel ezelőtt konzervatív gondolkodásúnak vallották magukat, csak mert bedőltek Orbán Viktor néhány ócska mondatának, most meg csak azért csúszkálnak jobb felől középre, mert a Fidesz hazugnak bizonyult.

Nekem mindig is világos volt, hogy soha a büdös életben nem lehetek konzervatív.   Arra születni kell. Az ilyen embernek megalkuvást nem ismerő szigorúság ül vonásain. Szereti a férfias sportokat. Vadkanszaga van. Szeret nagyokat enni. Nem undorodik a vadászattól. Tövig nyomja a gázpedált. Szégyenkezés nélkül elveszi a világtól, ami szerinte „neki jár”. Ott bujkál az egész lényében valami küldetéstudat. Valami olyannak a tudása, hogy ha ő hagyná, a világ feltétlenül és azonnal a vesztébe rohanna. Meg egyfajta sértettség. Tudása annak, hogy őt mindenki bántja vagy bántani akarja. Csak mert magyar. Csak mert keresztény. Résen van. Nem tartja ízléstelen dolognak a bajuszt, amire ráragad a pörköltszaft.

Lehet, hogy egyéni vállalkozóként ezzel a kisadózós akármivel sokkal többet spórolok meg, mint a fűtésszámlán. Lehet, hogy a többszörösét. De ha a százszorosát spórolnám meg, akkor sem tartanám ízlésesnek a bajuszra ragadó pörköltszaftot.