Úgy képzelem, hogy volt egy régi világ, amikor mindenki nótákban gondolkodott. „Leviszem a kocsmába a bánatom / Lekaszálom a kiskerted, galambom” – vagy valami ilyesmi. Mostanában is vannak, akik nótákban gondolkodnak. Az egyik nóta így szól: „Munkavégzés az alapja mindennek / Spekulánsok soha nem is termelnek.”

Valaki felvetette ezt a gondolatot kormánykörökben, s a nóta azóta körbejár. Minden szájról ez harsan fel. Hogy a jelenlegi európai válságnak egy megoldása van: termelni kell. Mégpedig kézzelfogható dolgokat. Vajat, lópokrócot, anyacsavart, porszívót. Nem pedig spekulálni.

Illene azonban még a kocsmában is érzékletesen szétválasztani ezt a két fogalmat. Mi számít termelésnek? Nem rendelhetünk úgy nótát a prímástól, hogy nem tudjuk megkülönböztetni a brácsát a nagybőgőtől. Nem hiszem, hogy a gazdasági miniszter, aki feltételezhetően járt egy-két iskolába, ne hallott volna arról, hogy léteznek olyan javak, amelyek nem kézzelfoghatók. Ennek ellenére kiállt a hódmezővásárhelyi címeres lobogó elé, és a helybéli polgármester biztatására előadta ezt a vérfagyasztó baromságot, hogy most annak van itt az ideje…

Sej, de minek is?

Az a gond, hogy amikor ezeket az ostoba nótákat húzatják a helybéli cigánnyal, eszükbe sem jut, hogy a legveszélyesebb eszmék vizeire merészkednek. Sajnos épp a nácik nevezetesek arról, hogy szembeállították egymással a hasznos, termelő tőkét és a spekuláns tőkét. Rohadtul nem értek a gazdaság működéséhez, de még így is bizton állíthatom: amit ők spekulációnak bélyegeznek, az márpedig a kapitalizmus szükségszerű velejárója.

De itt vannak nekünk ezek a Matolcsy-szintű elmék, akik megint szembeállítják a spekulálást a felelős gondolkodással. A mindenféle gyanús tőzsdei üzelmeket azzal a munkával, mely kézzelfogható terméket hoz létre. Éljenek a perecesek, mert egy sós perecet mindenki vígan el tud ropogtatni, viszont vesszenek a nagy távközlési cégek, amelyek a percekkel üzérkednek. Meg kell őket sarcolni, és ezzel minden becsületes pereces egyetért.

A miniszterelnöknek is van egy kedvenc nótája. Hogy a „jóléti társadalmak ideje lejárt”. Kádár János sem szerette a jóléti társadalmakat. Neki is alapból gyanús volt egy olyan történelmi képződmény, amelyben elég pénz jut arra, hogy az emberek egy részét a dologtalanságukért fizessék. Nem nagyon értette, hogyan lehetséges az ilyesmi. A mi miniszterelnök pedig a Kádár-korszakban volt úttörő, és sohasem fogja kinőni a saját gyermekkorát. Ezért beszél olyan marhaságokat, hogy nem nézheti tovább, amint életerős emberek segélyből lazsálnak.

Szent meggyőződése, hogy egyesek a segélyből élést valamiféle perverz sportként űzik, és az ő magasztos feladata visszavezetni ezeket az eltévelyedetteket a zöld gyepre, ahol a labda pattogása majd szétkergeti a lelkükben sunyító, dohos árnyakat. Drukkoljunk neki, s ha elveszti a meccset, mi is felrendeljük a páholyunkba a csapatkapitányt, hogy minimum húsz percen át vigasztaljon, és a kedvenc nótánkat húzza a fülünkbe.