Elég mulatságos figyelemmel kísérni ahogy a kormánypropaganda bizonyos szavak értelmezésével bajlódik. Az előző, 1998–2002-es ciklus idején először rábukkantak a „polgár” kifejezésre, melynek használata a „polgári körök” jelzős szerkezetben kulminált. A polgár szónak nyilvánvalóan van egy pontosan behatárolható történelmi értelmezése is, de ők ezzel mit sem törődtek.
Magyarország még ma is alapvetően paraszt-ország, és minden bizonnyal Orbánék számára is problémaként fogalmazódott meg: hogyan tegyék vonzóvá a „polgári értékeket” legmasszívabb bázisuk, a falusi szavazók számára. Ezért aztán elkezdődött valami zavaros hantázás arról, hogy tulajdonképpen polgárnak tekinthető a paraszt is, ha elfogadja bizonyos értékek létezését, és ezeket a „polgári értékeket” aztán a lehető leghomályosabban fogalmazták meg – úgy, hogy még egy sertéstenyésztő is bátran polgárnak érezhesse magát.
Egyedül a panel-proletárokat bélyegezték meg mint az emelkedett polgári értékek elsajátítására alkatilag alkalmatlan réteget, mígnem a ciklus vége felé valaki szólhatott a polgári pártnak, hogy a szavazatok maximálása érdekében nem taszíthatnak el maguktól egy komplett társadalmi réteget. Ezért aztán Orbán Viktor idővel a betontelepek dobozlakásaiba kényszerített munkásosztályról is ejtett néhány jó szót, de a panel-proli kifejezés markánsabbnak, időtállóbbnak bizonyult, mint az utólagos hadoválás arról, hogy azért ők is becsületes emberek, akik jobb sorsra érdemesek, és idővel felszállhatnak arra vonatra, amely a jövőbe repíti ennek a sokat szenvedett országnak a népét. (Ezt a vonatos baromságot persze most rögtönöztem, de szerintem senki sem lepődne meg, ha a miniszterelnök szájából hallaná.)
A jelenlegi kormányciklusban már nem emlegetik olyan sűrűn a „polgár” kifejezést. Talán csak azért, mert időközben mélyen beépült az ideológiájukba, de leginkább a párt nevébe. Itt van helyette a „középosztály”. Nem emlékszem pontosan, mikor bukkant fel. Lehet, hogy ott volt már az előző ciklus idején is, de a zászlóra csak mostanában lett ráhímezve.
Kimondatott ugyanis, hogy ez a kormány a középosztályt kívánja felemelni, amire aztán teljes joggal rögtön le is csapott az ellenzék, hogy lám, színt vallott a polgári párt. Nincs is ezzel semmi baj: szeretem, ha nevén nevezik a dolgokat. Ha a nácit nem hívják „nemzeti érzelműnek” vagy „hazafi”-nak, hanem azt mondják rá: náci. Ezért jómagam semmi kivetnivalót nem találtam abban, hogy végre kinyilvánítják: politikájukkal a gazdag embereket kívánják még gazdagabbá tenni.
A baj ott kezdődik, amikor jön a ködösítés. Hogy ők nem is úgy gondolták. Valószínűleg rájött valaki, hogy a középosztály kifejezés a párt vidéki szavazóinak fülében kissé tán falsul cseng. Egy reggel arra ébredt a kormánypárt, hogy a „középosztály” talán mégsem a legdallamosabb hívószó a fizetéstől fizetésig araszolgató átlagmagyar számára, márpedig nélkülük nehezen képzelhető el a kétharmad. Felismerték, hogy a középosztály állandó emlegetésével több szavazót veszíthetnek, mint nyerhetnek. Ezért aztán valószínűleg napi parancsba adták a kommunikációs csapatnak, hogy gyorsan magyarázzák el az embereknek, mit is értenek „középosztály” alatt. Az eredmény szánalmas.
Szerintük ugyanis mindenki bátran a középosztályhoz tartozónak érezheti magát, ha családos ember, aki szeretne egyről a kettőre jutni. Ez az „egyről a kettőre” fantasztikus találmány. Számomra – Orbán számos retorikai fordulatához hasonlóan – ez is kádári húrokat penget. Emlékszik még valaki az „aki dolgozik, boldogul” című kádári alapvetésre? Nagyon magas labda volt ez, úgyhogy Petri azonnal oda is toldotta a boldogul elé a „meg” igekötőt.
Nem tehetek róla, nekem az egyről a kettőre jutás képzete ugyanolyan lábszagú és semmitmondó, mint a dolgozik/boldogul fogalompároztatás szánalmas kísérlete. Nehezen lehetne ennél banálisabb ostobasággal etetni az embereket. Mert hát ki nem szeretne „egyről a kettőre” jutni? Rögtön mélyen magamba is néztem, és feltettem a kérdést, hogy vajon jómagam szeretnék-e.
Hát ezek után aligha. Ugyanis ott a másik kitétel: akinek családja van. Egy magamfajta családtalannak rögtön lelkiismeret-furdalása támadhat, hogy ő akkor nem is szeretne egyről a kettőre jutni. Úgyhogy hozzám hasonlóan mindenki nézzen mélyen magába, és döntse el: a középosztályhoz tartozik-e avagy sem.
Egyvalamire azonban nagyszerűen alkalmas ez az új keletű középosztály-meghatározás. Hogy újabb ellenségképzetet teremtsen azok számára, akik a röpke önvizsgálat keretében arra a következtetésre jutnak, hogy ők igenis a középosztályhoz tartoznak. A másik oldalon ugyanis ott állnak majd azok, akik alkatilag képtelen rá, hogy akarjanak, mert ingyenélők, „csak a segélyt várják”, hogy aztán menjenek a kocsmába, és igyanak meg nyerőgépezzenek napestig. Ők a nemzet vérszívói.
Nem tudom, kinek van még füle az egykori kádári tónusokra, de én abból is a MSZMP egykori főtitkárának hanghordozását vélem kihallani, amikor Orbán elárulja, hogy a kormány nem nézheti tovább tétlenül, amint „életerős emberek” dologtalanul henyélnek, és ezért még pénzt is kapnak az államtól.
Mesélje már el valaki a miniszterelnöknek, hogy a munkanélküli segélyezés intézménye egy hosszú harc eredménye, amelyet a nyugati demokrácia fejlődése során vívott ki magának a munkásosztály, és Nyugat-Európában kifogástalanul működik. Nálunk erről a szocializmus korszakában persze szó sem lehetett. Orbán most a régi nótát fújja, amikor a „munka becsületéről” prédikál. Tessék dolgozni akkor is, ha annak a munkának semmi értelme, ha szarul fizetik. Ez volt a kádári szocializmus alaptétele, és meg is lett az eredménye.
„Nézzék, Tóték. Egy sötét szobában a legkisebb nesz is megsokszorozva hangzik. Na már most a semmittevés úgy hat a szervezetre, mint a sötétség a hallószervekre. Felerősíti a belső neszeket, káprázatokat okoz a látómezőn, zúgást idéz elő az agyban. A katonáimmal, ha nincs semmi elfoglaltságuk, mindig levágatom és visszavarratom a nadrággombjaikat. Ettől helyreáll az egyensúlyuk.” Lám, milyen töretlenül ível a Tóték őrnagyától Kádár Jánoson át Orbán Viktorig a l’art pour l’art munka nemes gondolata. És ha Orbán Viktor megkérdezné a magyar emberektől, mint az őrnagy Tóttól, hogy legszívesebben mit csinálnának, akkor feleljék csak nyugodtan azt, amit Tót is válaszolt. Hogy ha őszinte lehet, akkor ő megmondja az őrnagy úrnak, hogy ő bizony a legszívesebben – itt Tótné bokán rúgja – dobozolna.
