Amikor 2003 tavaszán a Tilos Rádió ismét kiszabadult az éterbe, épp mi voltunk adásban a Biciklis Századdal. Gyula megragadta az alkalmat, és röviden vázolta műsorunk „ars poeticáját”, többek között elmondva, hogy (csak próbálom szó szerint idézni) „a közeljövőben is sok véleményt, bírálatot fogtok hallani tőlünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk, olyan filmekről, amelyeket nem láttunk és olyan koncertekről vagy színházi előadásokról, amelyeken ott sem voltunk”.
És valóban így is tettünk. Gyakran fogalmaztunk meg (természetesen minden esetben kíméletlen és negatív) kritikát olyan alkotásokról vagy művészeti produkciókról, melyekről jó ha fél füllel hallottunk valamit, és soha a legkisebb lelkiismeret-furdalást sem érzetük. Természetesen az emberek 99,9 százaléka szerint az efféle hozzáállás bízvást nevezhető kevéssé korrektnek, unfairnek, mások szerint becstelennek, megint mások szerint kifejezetten aljasnak. Ám jómagam mindig is idegenkedtem az olyan dolgoktól, amelyben ekkora az emberek közötti egyetértés. Meg is bűnhődtünk kellőképpen. Persze nem becstelenségünk miatt, hanem az én határtalan ostobaságom következtében.
Hadd beszéljek hát egy olyan koncertről, melyre eszem ágában sem volt elmenni. A világ minden kincséért sem néztem volna meg a hazatérő Méhes Mariettával színpadra álló Trabant együttest. Itt akár le is zárhattam volna a magam részéről a dolgot. Ha valami nem érdekel, nem megyek el megnézni, akár ne is tudjak róla. Hát ez az: manapság képtelenség nem szerezni tudomást ilyesmiről. Számtalanszor megfogadtam már, hogy letakarodok a Facebookról, de lustaságból nem tettem meg. Most dögivel jöttek a könnyekig meghatódott észrevételek a Gödör-koncerttel kapcsolatban. Hogy „időutazás volt ez önmagamba” – meg ilyenek. Ráadásul utóbbit egy faszi írta.
A bosszankodás mellett azonban ekkor már kisfokú és perverz kíváncsiság is erőt vett rajtam, és amikor valaki felajánlotta, megnéztem néhány, a koncerten készült fotót. Szerencsére a zenét nem kellett meghallgatnom hozzá, és remélem, a továbbiakban is megkímél tőle a sors. Mindig is halálosan idegesített Marietta nyávogása, és a jobb sorsra érdemes zenekar csörömpölése is.
Vigh Mihályék viszont idővel nemhogy jóvá tették Marietta bűneit, de amikor a kilencvenes években Döncivel (talán Balaton néven) az Almássyban felléptek, határozottan jó zene született. Viszont ehhez kellett egy Dönci. No meg az, hogy ne az a szerencsétlen Hunyadi gyerek basszusozzon, akinek a játékát leginkább arról lehetett felismerni, hogy olyan, mintha ott se volna. Azt hiszem, ezen az Almássy téri koncerten az ifjabb Wahorn basszusozott, de lehet hogy tévedek. Mindenesetre egy fiatal kölyök volt, és tetszett, hogy egy széken ülve játszott, mert annyira fáradt volt. Tetszett ez a határtalan pimaszság, mert bizonyára megtisztelve kellett volna éreznie magát, hogy a nagy öregekkel játszik, akik állva is kibírják, neki meg talán olyan erős elvonási tünetei lehettek, hogy csak ülve tudott basszusozni. Az egyik ráadás előtt Vigh meg is jegyezte, hogy eljátszanának még egy számot, ha a basszusgitárosnak van még hozzá ereje. Ő hátradőlt a széken. és beletörődő mozdulattal jelezte, hogy mehet.
Vigh a számok közötti szünetekben homályosan utalt rá, hogy a zenekar Amerikába távozott tagjai nem veszik jó néven, ha ő itthon játssza ezeket a dalokat. Akkor azt gondoltam magamban, hogyha valaki olyan szerencsés, hogy le tudott lépni ebből a mocsok országból, akkor legalább fogja be a pofáját, ne üzengessen odaátról, és örüljön, hogy valaki legalább zenét csinál abból a szarból, amit itt hagyott maga után. Most is ezt gondolom.
Ez azonban mindegy is, mert nem erről szerettem volna szót ejteni, hanem arról a fotóról, amely a keddi Gödör-koncerten készült, s amelyen Menyhárt gitározik. A gitár nyakára, a nyereg mögé közvetlenül szép akkurátusan oda van illesztve az égő cigi, ahogy Menyus a nagyoktól elleste. Ez a Menyus gyerek úgy néz ki, mint a „haver a szomszédból”, akinek gitárja van. Mint valami filmben: hatvanas évek, bérház, és mindig átjön ez a csávó a szomszédból, és miután megivott egy sört, mindig azt mondja, hogy: „Figyeljetek, mindjárt jövök, csak hazaugrom a gitáromért.” Mire mindenki feljajdul, hogy: „Jaj ne, már megint?” És valaki – mondjuk a rangidős csávó a placcon – odafordul hozzá, rábök az ujjával, és azt mondja neki: „Ide figyeljél, haver, ne menj te sehová. Vagy mondok én neked jobbat. Menjél haza, de eszedbe ne jusson visszajönni.”